Ne vegyétek el a jövőnket!

Napjaink Európájában és Magyarországon is egymást érik az egyre megoldhatatlanabbá váló munkaerőhiány pótlására felvetett javaslatok. Nyugaton a Kelet-Európából áttelepülőkkel és a betelepülő migránsokkal próbálják biztosítani a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges munkaerőt, de természetesek az idősek tovább foglalkoztatására vonatkozó – az érdekeltségük növelésén alapuló - elképzelések is.
A magyar közgazdászok is ezt a gondolkodást követik, bár a migrációs elképzelést politikai érdekekből említeni sem merik. Inkább azt vetik fel, hogy 72 évre kellene majd felemelni a nyugdíjkorhatárt ( „Jöhet a sírig tartó munka” Portfólió, 2018.06.05.) ), vagy hogy a gyermekeket szülő nőket kellene magasabb nyugdíjjal jutalmazni (Botos Katalin). 
Ezek az elgondolások alapjaikban hibásak. A mai Magyarországon az egészséges idősek aránya nagyon alacsony. Az elmaradott térségekben, többszörösen hátrányos életkörülmények között élők még az 50-es éveikig sem maradnak egészségesek, a férfiak többsége a 60-as éveiben várhatóan meghal. A nyugdíjkorhatár további emelése az élet egyik legfontosabb szakaszától, az időskor gazdag emberi tartalmától fosztaná meg az embereket, a gazdaság eszközévé sorvasztva őket. ( Félő, hogy a teljesítményközpontú oktatással már gyermekeink is elveszítik életük legszebb éveit!) Ráadásul a nyugdíjasok a fiatalabb generációk mindennapi életvitelének fontos támaszai. Hiányuk zavart okozna a munkaerőpiacon is, és megszűnne az a nagyszülők és unokák közötti lelki összekapcsolódás is, ami a társadalom természetes szövedékét alkotja.
A gyermek beszámítási ötlet számos hibájának egyike, hogy a születés és a gyermeknevelés nem egy ember felelőssége és feladata, a terhek egy részét a férfiak is viselik, akik a kedvezményekből nem részesednének, ami ellentétes a józan ésszel. (Ennek persze ma már nincs sok szerepe a társadalmat érintő döntésekben.) A gyermekvállalás nagyobb támogatása természetesen nemzeti érdek, de azt másképpen kell megvalósítani.
Az alapprobléma az, hogy mindezek a kétségbeesett kísérletek még megvalósításuk esetén sem jelentenének tartós megoldásokat az egyre súlyosabbá váló gazdasági-társadalmi gondokra, mert egy korábbi, most széthulló világból fakadó gondolkodásra épülnek. 
Olyan civilizációs változás zajlik, amely hamarosan egy teljesen más világot teremt – olyat, ami nemcsak a gazdaságot, hanem az élet minden területét, az emberi lelket is átformálja.
Ahogy a kígyó levedli a kinőtt bőrét, úgy válik meg a világ a századokon át működött élet-rendszerétől. Az új kor embere már nemcsak megélni akar, hanem saját életcélokat követ, önmaga életét akarja megteremteni. Válságba került a múlt – vele a társadalom korábbi eszméi, intézményei, működési rendje, amelyeket előbb-utóbb elsodornak a változások. 
De a változások nemcsak pusztulást hoznak. A robotok munkástömegeket „szabadítanak fel”, lehetővé téve, hogy más területeken dolgozhassanak. Az új munkalehetőségekhez azonban új tudás, ahhoz új oktatás kell. Nem a nagyszámú betanított munkás, hanem a nagyobb értéket teremtő tudásalapú gazdaság tudja biztosítani az elvárt társadalmi jólét anyagi feltételeit.
A jövő felé kell fordítani az országot – új világot kell teremteni ahhoz, hogy ne kerüljünk újra a kényszerek szülte változtatások fogságába. Ehhez új gondolatok, új politikai elgondolások, az egész társadalmat átfogó új érdekközösség kell. A nyugdíjrendszer is része kell hogy legyen annak az átfogó társadalmi-gazdasági paradigmaváltásnak, ami már elkerülhetetlenül zajlik a magyar társadalomban. (Az egymást követő nemzedékek közötti érdekközösség megteremtésének igénye például fontos felismerése a nyugdíjasok országos vizsgálatának.)
A legfontosabb kérdés: az ember van-e a gazdaságért, vagy a gazdaság az emberért? A mostani életidegen javaslatok a tőke érdekeit fejezik ki - a másik változat egy új társadalom kiinduló pontja.
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:24

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19