Azonnal el kell zavarni a sportág környékéről a magyar labdarúgásnak azon szereplőit, akik futballcsodának tartják a horvát válogatott bejutását a világbajnokság döntőjébe. A magyar foci (labdarúgás nálunk sajnos nem létezik, azt a vb-n látunk) ugyanis azért nem jut előrébb, mert kizárólag dumában erős. Mindenre van magyarázat. Ha valami nem sikerül, akkor mindig a körülmények a hibásak.
Horvátországban csupán négymillióan élnek, nem épülnek új futballstadionok, nincs tíz évre elkészített futballstratégia, amelyre hivatkozva minálunk állami milliárdokat vesz fel a szövetség (aztán következmények nélkül marad, hogy a megfogalmazott célokból szinte semmi sem valósul meg). A horvát bajnoki meccsekre kevesebben járnak, mint nálunk. Mégis, a legjobb horvát játékosok Európa legerősebb bajnokságainak élcsapataiban szerepelnek.
Miért alapember Luka Modric a Real Madridban, Dejan Lovren a Liverpoolban, Mario Mandzukic a Juventusban? A magyaroknak miért Kazahsztán, az Egyesült Arab Emirátusok vagy - a szerencsésebbeknek - az Egyesült Államok jut? A válasz az szokott lenni, hogy más a mentalitás, a közeg.
A horvátok minden edzésen megszakadnak, folyamatosan a maximumra törekednek már gyermekkoruktól kezdve, ez a hozzáállás kíséri végig a pályafutásukat. A magyar gyerekek pedig olyan közegben edzenek, ahol kinevetik azt, aki többet szeretne gyakorolni; a könnyebb ellenállás felé mennek, és ez marad a hozzáállásuk felnőttként is.
Csodálatra méltó, amit a horvát labdarúgók elértek a vb-n, de nem csoda, még akkor sem, ha kétszer tizenegyesekkel jutottak tovább az egyenes kieséses szakaszban. Hiszen más csapatsportágakban, kosárlabdában, kézilabdában, vízilabdában is a világ legjobbjai közé tartoznak.
Nálunk meg azt mondják, visszahúz a közeg, nem lehet változtatni rajta. Ha meg sem próbáljuk, akkor biztos nem...