Még évtizedekkel ezelőtt így vallott munkájáról: „a riporter tényeket rögzít, pillanatnyi szituációkat tesz időtlenné, mondhatni örök érvényűvé”. És ha most megnézzük bármelyik képét – mondhatjuk: művét –, azt is láthatjuk, hogy nemcsak remekül fotózott, hanem nagyon pontosan fogalmazott is.
Sok híres embert és rengeteg, ma már történelminek számító eseményt örökített meg. Elkísérte 1968-ban a Varsói Szerződés többi hadseregével Csehszlovákiának „testvéri segítséget” nyújtó magyar katonákat. Oda és vissza is. Járt Vietnamban a hetvenes években, az amerikaiakkal folytatott háborúban. Ott készült sorozatáért 1974-ben elnyerte a World Press Photo aranyérmét. Kapott még más díjakat is, jellemző módon övé lett a kép mestereinek járó Balázs Béla-díj (1976-ban) éppúgy, mint az újságírókat elismerő Rózsa Ferenc (1987-ben) és Táncsics Mihály-díj (2006-ban). De ezeknél biztos büszkébb volt arra, hogy ott lehetett az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan - és szovjet társa, Valerij Kubaszov - Földet érésénél 1980. június 6-án, s hogy fotózhatta Elizabeth Taylort és Richard Burtont. „A villanásnyi valóságban igyekszem megragadni a teljességet0 - mondta és ez maradéktalanul sikerül neki.
Képei jellemzik a kort, amiben élt. Ha egyszer valaki úgy döntene, belőlük lehetne tanítani a XX. század második felének történetét és magyar sajátosságait. Fáradhatatlanul dolgozott, amíg tudott. Hatvan éven át volt a Magyar Távirati Iroda munkatársa, nyugdíjasként is gyakran felkereste a szerkesztőséget. De kamerájával inkább az életben szeretett járni, hogy a pillanatokat megörökítse az örökkévalóságnak. Elérte, ami talán a legtöbb: képei által most már örökké velünk marad. Emlékeztetnek - és meg is őrizzük Friedmann Endre emlékét.
