Az oktatásügy érettsége

Újra lesz vita az érettségiről (ha vannak még egyáltalán társadalmi viták az oktatásügy terveiről). A társadalom bajban van: a felsőoktatásban, beleértve a tanárképzést is, vészesen nem népszerűek a természettudományos tárgyak. A megoldás ezúttal is adminisztratív: legyen kötelező érettségi tárgy a természettudományos tantárgyak valamelyike, ezáltal várhatóan megnő a társadalom kollektív tudásában a természetről gyűjtött tudományos ismeretek mértéke, s ebből következően megnő majd a felsőoktatásban természettudományos pályát választók köre is. Vagyis a természettudományos oktatás értelmes hatáselemzése, a krízis kialakulásának értékelése helyett egy - pedagógián inneni – adminisztratív szabállyal megoldható a kérdés.

Nem hagy nyugodni az a vízió, mely szerint 1849 októberében a császár ugyanazzal a tollal írta alá az érettségiről szóló oktatási törvényt, mellyel az aradi vértanúk halálos ítéletét. Ebben a megközelítésben az érettségi vizsga az önkényuralom eszköze volt, a hűséges tisztviselői kar kiválasztásának segédlete. Néhány évtizedre rá, a századfordulóra helyezve híres diákregényének történeti idejét Móricz Zsigmond a Forr a bor című remekműben kemény kritikával illette az érettségit. „Gazdák, iparosok, kiskereskedők, kishivatalnokok, szegény lateinerek azt remélték, hogy fiaik, ha megszerzik az érettségit, ezzel diplomát kapnak arra, hogy urak lehessenek. Hogy úri pályára mehessenek. Aki érettségizett, abból már nem lesz hároméves baka, hanem egyéves önkéntes úr, s egy év múlva tiszthelyettes, aztán tartalékos hadnagy, főhadnagy, kapitány…”

A magyar oktatás történetében mindig akadt olyan gondolkodó, aki e – megannyi formalitással járó – „beavatási szertartás” elhagyását javasolta. De az idők változtak - az érettségi maradt. Májusban felöltik a matrózblúzt a leánykák, az egyszerviselt sötét öltönyt az ifjak, s komoly bizottság előtt elmondják, amit így vagy úgy, rövidebb-hosszabb időre megtanultak.

A 90-es politikai változások után voltak elképzelések, melyek a felnőtté válás anakronisztikus rituáléjának szigorán enyhítettek volna, mások a vizsgáztatás kultúrájának korszerűsítésén gondolkodtak. Ám a társadalmi vita mindig újrakezdődött, és a legkevésbé arról szólt, hogy a tudás, a tudomány és az ifjúság mai helyzetében az értékelésnek, megméretésnek biztosabb, humánusabb módja-e valamilyen komplex feladat (projekt) – akár kooperatív – teljesítése (mint az inasoknál anno a „remek” elkészítése). A reformtervekre nem érkezett biztató válasz, sem a tanártársadalomtól, sem az oktatáspolitikától. Legfeljebb arról folyt késhegyre menő vita, hogy ez a tantárgy vagy amaz kihagyassék-e, vagy erőteljesebb szerephez jusson.

Több természettudósra és természetismeret-tanárra van szükség? Úgy gondoljuk: igen. Egy újabb kötelező vizsga (legendás puskakészítés, stressz, a vizsgaelnök kedélyes megkávéztatása egy-egy rossztanuló felelete idején) a megoldás? Úgy gondolom: nem.