Pár napig otthon voltam.
Raymond Queneau módjára több verzióban is leírhatnám ezt a mondatot. Jobboldali érzelműeknek mondhatnám úgy, hogy Tündérországba tértem haza, őseim földjére, mérsékeltebbeknek: Erdélyben látogattam meg a családomat, baloldaliaknak Romániába tettem egy rövid utazást, a tényeket szikáran, érzelmek nélkül kedvelőknek pedig csak így: átmentem pár napra a szomszédba. Az otthon és haza nem csak mostanság ilyen képlékeny fogalom számomra.
Félig Szatmárnémetiből, félig Kolozsvárról származom. Előbbibe megyek haza, de a honvágy utóbbiba hív, miközben a Moldvában található Radócban születtem, a hegyeken túl, ahová azóta se tettem be a lábam. Puszta adat a személyimen. Erről a katyvaszról írtam már egy regényt, így most nem részletezem. Majdhogynem átlagos magyar értelmiségi kálvária Ceausescu Romániájában, mely elvárta rommagyar állampolgáraitól, hogy kétely nélkül és fennhangon szeresse idegenné tett hazáját. Ám minél harsányabban szavaltatták velem a hazafias román verseket, minél hangosabban kellett kimondanom, hogy patrie, annál jobban zsugorodott a haza, előbb a Fekete-tenger tűnt el, aztán Bukarest, az egész Bărăgan, a Bánság és Olténia, aztán leszakadt maga Erdély is, köddé vált Szatmár megye is, és a város nagyobb része, hogy végül csak pár ismerős utca, az udvar, és az a cipőnyi hely maradjon, amelyen állok. Úgy tűnt, csak ezért tudok hős pionírként (az úttörő román megfelelője) felelősséget vállalni, csak ezt tudom védelmezni. És aztán egész életemben ezt a cipőnyi helyet vittem magammal, ezzel gazdálkodtam, ebből próbáltam kihozni a legtöbbet (lásd még: Ahol én fekszem, az az ágyad). Kelet-Európa egész XX. századi története arról szólt, hogy az a legjobb, ha az ember nem is nagyon számol többel, nem nézi a térképet, nem ragaszkodik semmihez, főként nem a hangzatos szavakhoz.
A tévében persze egy másik haza lehetősége is felködlött, a Mézga család és Kudlik Júlia hazája, ahol mindenki magyarul beszél és tele van a bolt kólával. De ez a haza is csak addig tartott, amíg ki nem kapcsoltuk a tévét (hétfőn nem is volt adás!), amíg az időnként bolhás másik haza el nem sötétült. Aztán amikor már eljutottam Budapestre (hamarabb mint a sokkal idegenebbnek tűnő Bukarestbe), szinte mámorosan fedeztem fel, hogy nem kell előre elgyakorolnom a legfontosabb mondatokat a hivatali ügyintézésnél és minden egyes szót értek a moziban. Más kérdés, hogy ideköltözésem után, amikor már ez lett a normális, hirtelen hiányozni kezdtek a kedvenc színészeim eredeti hangjai, De Niróé és Al Pacinóé, és az angol nyelvtudásom is észrevétlenül sorvadni kezdett. Úgy látszik, nincs haza veszteség és hiány nélkül.
Aztán már elmúltam harminc, amikor a hivatali útvesztőket végigjárva, magyarságomat szépen dokumentálva (szépen megírt könyvek nem számítottak, csak a pecsétes papír) visszafogadott az elvesztett, de leginkább csak versekben létező haza. Bár az inkább egy fanyar egypercesbe tartozott, amikor az ünnepélyes szertartáson nyekeregve szólalt meg az önkormányzat dísztermében a himnusz, mintha a szalagot kapná be a gép, de lehet, hogy csak a bájtok zavarodtak össze, vagy hatódtak meg. Helyettem is. Aztán, mintha a haza is be szeretne inteni, két hétre rá eltűnt a pénztárcám és benne a frissen szerzett okmányok, melyek oly megbízhatón tanúsították, immár tényleg az vagyok, aki lenni szerettem volna. A hivatalokban ezek után még gyanakvóbban néztek rám: mégis milyen felelős állampolgár az, aki ilyen gyorsan elhagyja egy évnyi adminisztráció és vizsgálódás után frissen megszerzett vadiúj identitását?
Most pedig? Hát nem is tudom. Már nem vagyok szatmári, de még nem vagyok pesti. Már nem ismeretlen, de még messze nem bennszülött. Migránsnak kevés, gyüttmentnek sok. Távolodóban az erdélyiségtől és közeledve a tápossághoz. (Az megérne egy mélylélektani vizsgálódást, hogy az anyaországhoz ezer szállal kötődő, annak támogatását magától értetődőnek tekintő székelyek miért hívják mégis lenézően és megvetően táposoknak a magyar-magyarokat, akikhez amúgy olyannyira tartozni szeretnének formálisan és informálisan. Mi ez az árulkodó kettősség, mi ez a tapadós elkülönülés? Önmagunk szelíd arcul köpése?)
Lehet, hogy nekem a haza a folytonos köztes állapot, a senkiföldje. Néma átmenet a valahonnan és a valahová között, azon ismeretlenné gyúrt városok utcái, ahol a novelláim és regényeim hősei – már ha hősöknek lehet őket nevezni – lézengenek. Épp annyi otthonossággal, amennyit megengedek nekik. Vagy megengedek magamnak a gyűlölete és rövidlátósága miatt tőlem megint egyre távolodó országomban. Úzvölgye és migráncsok – temetetlen halottak mindenütt. Tán csak az acsarkodás eleven és igazán maradandó errefelé. Lehet, hogy akkor a haza az örök és hiábavaló reménykedés, hogy lehet másként is. Egyszer majd lesznek államférfiak is, nem csak politikusok. A gyűlöletkeltést pedig bűnnek fogják hívni és nem stratégiának, szavazatszerzésnek. De ez messze vezet és a távoli jövőbe vész. Nekem pedig ma kell hazamennem. Otthonról. És ha lehet, nem elvéteni a lépést, és pláne nem elvéteni a légiesedő, mégis földhözragadt határokat.