Békeexport - ha kell, fegyverrel

Az újkori történelemben Amerika a demokrácia bölcsője és megtestesítője. Mégis, habár 60 éve az Egyesült Államokban élek, ma sem értem, hogy mit is jelent a „demokrácia” a valóságban. Ugyanis az amerikai demokráciának két vetülete van, és a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Az egyik nyilvános, hivalkodó és országos; a másik egyéni, tartózkodó és helyi. Az előbbivel kezdem, mert az a szembetűnőbb.

Amerika világhatalom, értékrendjét, befolyását igyekszik az egész világra kiterjeszteni. Mik ezek az értékek? Egyenlőség, szabadság és béke. Amerikának azonban egyiket sem sikerült megvalósítania, sem belföldön, sem külföldön.

Amerikában az állampolgárok egyenlősége hanyatlóban van az egyre növekvő jövedelem- és vagyonkülönbségek miatt. A lakosság felső egy százaléka az országos jövedelem 25 százalékának birtokosa és haszonélvezője; több vagyont birtokol, mint a társadalom alsó 90 százaléka. Az elmúlt 30-40 évben az áremelkedéshez viszonyított átlagfizetések nem változtak, miközben a felső egy százalék jövedelme megháromszorozódott. 2017-ben a 350 legnagyobb köztulajdonban levő nagyvállalatnál a jövedelem-különbség a vezérigazgatók és az alkalmazottak között 312 az 1-hez volt. Mára kialakult az „érdemre alapuló arisztokrácia”.

Az ilyen kirívó jövedelem- és vagyonkülönbségeknek önmagában véve nem lenne jelentősége, ha ezek nem társulnának a felső társadalmi osztály mértéktelen befolyásával a közéletben. A dúsgazdagok bőkezű választási kampány-adományaikkal országos politikusokat köteleznek el érdekeik képviseletére a törvényhozásban. Lobbistáik és ügyvédjeik kijárják, hogy sem a központi törvényhozás, sem a kormányhivatalok, sem a bíróságok ne korlátozzák hathatósan az érdekeiket.

Társadalomtudósok kimutatták, hogy a „politika” fogékonyabb a gazdagok, semmint a többségi társadalom (középosztály) elvárásaira, és a jövedelem- és vagyonkülönbségek aláássák a demokratikus intézményeket, és csökkentik a választópolgárok részvételét a választásokon. A vagyon a dúsgazdagok elkülönülését is lehetővé teszi: elkülönített, őrzött városnegyedekben laknak, gyerekeiket magas színvonalú magániskolákban taníttatják, társasági köreikben egymással tartják a kapcsolatot, és felnőtt gyerekeik egymással házasodnak.

A többség lehetősége arra, hogy saját érdekeit érvényesítse, korlátozott. Országos választásokon egy demokrata és egy republikánus jelölt között választhatnak, akiket a „hatalmasok” busásan támogatnak. A megválasztottak számára politikai kockázat, ha nagy adakozóik érdekeivel ellentétes álláspontot képviselnek. A többség akkor sem jár jobban, ha érdekvédelmi intézményeken és szervezeteken keresztül próbál befolyást gyakorolni. A bíróságokon a „hatalmasok” sztár ügyvédjei lehengerlik őket, a számukra előnyös döntéseket a fellebbezések évtizedekre kitolják. A törvényhozás szakszervezeteik befolyását a lehető legkisebbre csökkentette. A nagyvállalatok megtalálják a környezetvédelem kibúvóit is.

Amerikában régóta szabadság van: a törvény keretein belül az állampolgár azt teszi, amit akar, kivéve, amit nem tehet; és azt mondja, amit akar, kivéve, amit nem mondhat. Nem az államhatalom vagy a törvény szabja ezt meg, hanem az uralkodó közszemlélet. Az állampolgár nem állíthat fel karácsonyfát közterületen, nem helyezhet feszületet a falra közhivatalokban, nem emelhet szobrot „kétes”, a közszemlélettel ellentétes nézeteket valló történelmi személyeknek – a már létező szobraikat el kell távolítani –, elemi iskolákban a tanító nem érintheti meg a gyereket – „úgy bánunk velük mint radioaktív hulladékkal”, panaszkodott egyikük –, és a felsőoktatásban a tanár nem bírálhatja a hallgatót; megbuktatni sem szabad.

A szabadság alapvető megnyilvánulása a szólásszabadság; de a közszemlélet ezt is korlátozza. Egy meggondolatlan szó vagy ügyetlen kifejezés tönkreteheti egy ember pályafutását. Az egyik nagynevű egyetem igazgatóját eltávolították az állásából, mert úgy vélekedett, hogy a fiúk fogékonyabbak a matematikára, mint a lányok. Egy Nobel-díjas tudóst pedig azért, mert hivatkozott egy olyan kutatásra, amely kimutatta, hogy az európai-amerikaiak intelligencia hányadosa magasabb, mint az afroamerikaiaké. Az egyik hivatásos kosárlabdacsapat milliárdos tulajdonosa kénytelen volt eladni befektetését, mert figyelmeztette a barátnőjét, hogy ne barátkozzon csapata afroamerikai játékosaival.

A cenzúra agymosással társul. Az agymosás az, ami szinte kibírhatatlan, mert az ember szüntelenül találkozik vele az írott és íratlan sajtóban, a televízióban, filmekben, politikusok nyilatkozataiban és kampány szólamaiban, az oktatásban és az irodalomban. Szól ez az elfogadható és elfogadhatatlan értékekről, „demokráciáról”, „szabadságról”, a világ egységesítéséről, a „másságról”, a „befogadásról”, a „demokratákról”, szemben a „populistákkal”, „nacionalistákkal” és „terroristákkal”.

Amerika békét hirdet, de egyfolytában háborúskodik. Jelszava: bebiztosítani a demokráciát szerte a világon! A háború viszont nem hoz békét. Vietnamban, Líbiában, Irakban, Afganisztánban, Szudánban és Szomáliában, ahol Amerika katonailag beavatkozott az elmúlt 70 évben, ma sincs „demokrácia”. Sőt a háborúskodás a beavatkozó hatalom országában is demokrácia-ellenes fejleményekhez vezet.

Két módja van annak, hogy egy kormány rávegyen egy társadalmat az állandó háborúskodásra. Az egyik a propaganda, a másik az állampolgárok beleegyezésének a mellőzése. Amerikában mindkettő folyik. „Ha be kell vetni a haderőt, azért van, mert mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet” - nyilatkozta nemrég az amerikai külügyminiszter. Egy közvéleménykutatás kimutatta, hogy az amerikai állampolgárok 80 százaléka hisz abban, hogy országa „kivételes tulajdonságainak köszönhetően a legnagyszerűbb a világon”. Innen csak pár lépés a „mi és ők”, a „mi ellenük” szemlélet.

Ennél megdöbbentőbb, hogy sem a közvélemény, sem a belpolitika nem foglalkozik a katonai beavatkozások miértjével és hogyanjával. A közvélemény közömbös és szótlan. A háború és béke nem választási téma. A Kongresszus két háza nem hagyja jóvá, de nem is tiltja a tengerentúli katonai beavatkozásokat, csupán a védelmi költségvetés érdemleges vita nélküli jóváhagyásával adja a beleegyezését. A háború és béke kérdésében nehezen meghatározható és átlátható kormányzati, üzleti és katonai érdekeltségek döntenek.

Sok helyen megfordultam a világon. Úgy tapasztaltam, messzemenően az amerikai a legdemokratikusabb szemléletű és gondolkozású ember. Amerikában, különösen a nagyvárosok határain túl, a vándor vagy utazó pártatlansággal, jóindulattal és segítőkészséggel találkozik. Megnyilvánul ez az emberek jótékonyságában, a szociális védőhálóban, a bevándorlók befogadásában, a helyi kormányzásban, az alulról jövő kezdeményezésekben, stb. Az Egyesült Államokban a demokrácia az emberek fejében, és igenis, akármennyire érzelgősnek hangzik, az emberek szívében van.

Ha mindez - akár csak részben - igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy a „demokrácia” nem jut el a gyökerekből a fa koronájába? Hol van a fennakadás, az elterelés, a torzítás, a tönkretétel? Bennem az a gondolat ötlik fel, hogy mindez talán a pénzbőséggel magyarázható. Elérkezünk a végső ellentmondáshoz: minél több a pénz, annál kevesebb a demokrácia. A kör bezárul.

A pénz, a vagyon politikai becsvágyhoz vezet. Ismert tanács nagyravágyó amerikai fiataloknak: előbb gazdagodj meg, és csak aztán lépj politikai pályára! Dollármilliárdosokból lesznek politikusok; Trump is saját zsebéből fedezte választási kampányának költségeit. A másik módszer szerint a családokon belül az egyik nemzedék meggazdagszik, a következő pedig politikai pályára lép: lásd Rooseveltek, Bush család, Kennedy-ék, stb. A pénz és a hatalom birtokában pedig nincs megállás: a hatalmat állandósítani és kiterjeszteni kell. Igaz ez az egyénre és egy társadalmi osztályra is.

Végleteiben a hatalom – Rheinhold Niebuhr (1892-1971) amerikai hittudós és közíró szerint – egy utópisztikus kísértéshez vezet: a PAX AMERICANA-hoz, világszerte.