Miért tüntet Amerika?

Amerikában, Minneapolisban van az otthonom. Az elmúlt hónapokban városom feltűnt a világtérképen, de nem jó-, hanem rosszhírével. A rendőrök itt tepertek földre egy csalással gyanúsított afrikai-amerikai férfit, alkalmaztak rajta fojtófogást, amibe a férfi belehalt. A beavatkozás internetre feltöltött borzalmas képei tömegek tiltakozását robbantották ki Minneapolisban és szerte az országban.

A tüntetések kezdetben a rendőri önkény és erőszak ellen irányultak, de rövidesen a „rasszizmus”, a faji megkülönböztetés elleni tiltakozássá váltak. Az afrikai-amerikai tüntetőkhöz tömegesen csatlakoztak európai-amerikaiak, elsősorban fiatalok is.

A rendőri önkénnyel, erőszakkal nem érdemes foglalkozni, mert az adott, tudott, világszerte tapasztalható gyakorlat, amit visszafogni, megelőzni, és ha kell, büntetni kell. Engem az érdekel, hogy a rendőri erőszak borzalmas látványa miért vezetett a „rasszizmus” vádjához. Hivatalos adatok nem támasztják alá a vádat, hogy a rendőri önkény és erőszak célzatosan afrikai-amerikaiak ellen irányulna, ha figyelembe vesszük, hogy országosan az afrikai-amerikaiak ötször annyi erőszakos bűncselekményt követnek el, mint az európai-amerikaiak. Amerikában a rendőrök évente mintegy ezer gyanúsítottat lőnek le vagy fojtanak meg, de ezek csupán egynegyede afrikai-amerikai.

A „rasszizmust” a tüntetők, a bírálók nevezik „tervszerűnek”, „szerkezetinek” vagy „intézményesítettnek”. A közmegegyezés hiánya a megnevezésben a bizonyíték, hogy a „rasszizmus” fogalma bizonytalan, kimutatása nehéz. Hatvanegy éve élek az USA-ban, sok helyen megfordultam, de tapasztalatom szerint Amerikában, az elmúlt 30-40 évben a faji megkülönböztetés a gyakorlatban csekély. Jellemzőbb az afrikai-amerikaiak pártfogolása, felkarolása, támogatása, „előnyös megkülönböztetése”, mint hátráltatásuk, visszautasításuk vagy kizárásuk. A mindennapi életben a „feketék” és a „fehérek” viszonya udvarias és szívélyes, legrosszabb esetben közömbös. A fajgyűlölő, ha kifejezésre juttatja az érzelmeit, kiteszi magát a gyalázatnak és a kiközösítésnek, sőt, ha nem vigyáz, az állását elvesztheti, és társadalmi helyzetét veszélyezteti.

1965-ben, Washingtonban a Képviselőház és a Szenátus törvénybe iktatta az egyetemes szavazati jogot. Abban az évben az afrikai-amerikai kongresszusi képviselők száma 6 volt, ma 50 – nem számítva a többi színesbőrű képviselőt – ami megközelíti az afrikai-amerikaiak népességi arányát. Volt már afrikai-amerikai USA elnök, külügyminiszter, igazságügy-miniszter, hadsereg főparancsnok stb. 1968 óta törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést a lakásigénylésben és beköltözésben, a köz- és magánoktatásban, az egészségügyi ellátásban és a munkavállalásban. Városomban, Minneapolisban a helyi kormányzat a legszegényebb középiskolában, ahol a tanulók 89 százaléka afrikai-amerikai, évente 20 ezer dollárt költ fejenként az oktatásra. Ez az összeg 13 ezer dollár a leggazdagabb külvárosban, ahol a diákok 80 százaléka európai-amerikai. Az elmúlt 50-60 évben a hatóságok országos, állami és helyi szinten mindent megtettek, amit tudtak a faji egyenlőtlenségek feloldására, de a törvény képtelen megszabni, hogy mit gondoljanak az emberek. Az „intézményesített rasszizmus” nemlétének további bizonyítéka, hogy az elmúlt 30-40 évben kialakult egy sikeres és tehetős, tetemes méretű afrikai-amerikai középosztály; többsége kiköltözött a nagyvárosi szegénynegyedekből a külvárosokba, ahol részben egységesült az ottani lakossággal.

Minneapolisban és az országban nem „intézményesített rasszizmusról”, hanem szerkezeti „gazdasági egyenlőtlenségről” van szó. Ennek a „rasszizmus” jelentéktelen vetülete. A 30-as évek végén, az elhúzódó gazdasági válság éveiben az amerikai társadalom túlnyomó többsége elszegényedett, tekintet nélkül nemzetiségi és faji eredetére. A háború után, az 50-es években egy egyedülálló gazdasági fellendülés vette kezdetét. Ebből a társadalom összes résztvevője kivette a részét, beleértve a hullámokban érkező vegyes eredetű bevándorlókat, kivéve az afrikai-amerikaiak többségét; ők lemaradtak, és az óta sem tudtak felzárkózni. Ennek okát a társadalomtudósok az afrikai-amerikai családok összetartó erejének hiányában látják.

Ma az afrikai-amerikai gyerekek háromnegyede nemcsak házasságon kívül születik, hanem egyúttal apa vagy apa-helyettes nélkül nő fel. A jelenségnek történelmi előzményei vannak. Kezdődött az Afrikából örökölt törzsi szokásokkal, folytatódott a rabszolgaság családromboló hatásával, és tetőződött a XIX. század végén, XX. század elején, az iparosítás évtizedeiben, amikor a munkát kereső afrikai-amerikai férfiak délről északra vándoroltak, maguk mögött hagyva élettársakat és gyerekeket. Az apai jelenlét hiányának a hátrányát bizonyítja egy 2018-as, 20 millió résztvevőt magában foglaló tanulmány, amely kimutatta, hogy azok az afrikai-amerikai fiúgyerekek, akik apa mellett, közepes jövedelmű városnegyedekben nőttek fel, felnőttkorukban kétszer annyit keresnek, mint az apa nélkül, szegénynegyedekben felnőtt társaik. De az előbbiek a felmérésben résztvevők csupán 5 százalékát képezték.

Elzárkózott, afrikai-amerikaiak által lakott városnegyedekben a munkanélküliség kétszer akkora, mint szerte az országban, a szegénységi arány pedig 21 százalék a 8 százalékhoz képest. 2016-ban, az afrikai-amerikai háztartások átlagos vagyona 15 ezer dollár volt, szemben az európai-amerikai háztartások 140 ezer dollárjával.

Mindezen semmiféle tömegtüntetés nem fog változtatni, még a bőkezű szociális segélyezés sem, mint ahogy az bebizonyosodott az elmúlt 30 esztendőben. Gazdasági egyenlőséget nem lehet elrendelni, azt ki kell vívni. A változásnak belülről kell jönnie. Ebben a közösségek vezetőinek felbecsülhetetlen felelősségük van. A lakókörnyezet, a városnegyed a változás alapegysége. Mindezt számba véve úgy vélem, gazdasági egyenlőtlenségnek vagyunk tanúi az afrikai-amerikaiak és az európai-amerikaiak között, nem „intézményesített rasszizmusnak”. Oka sokrétű, a faji megkülönböztetés csak egyike a sok közül, és messze nem a legfontosabb. Hiába kiáltanak „rasszizmust” a tüntetők… Lehetséges, hogy a gazdasági megkülönböztetés (különbség) fájóbb, mint a faji megkülönböztetés?

A szerző orvos, amerikai-magyar kettős állampolgár