Hosszú éveken át volt népszavás Kazinczi Karcsi, és – úgy éreztük – nem is megy innen sehova. Nem azért, mert annyira otthon érezte magát; olyan típusnak tűnt, aki sehol sincs otthon, de menni se nagyon akar. Csendes volt, visszahúzódó, a szó tágabb értelmében nem élt szerkesztőségi életet, többnyire csak a szűkebb csapat tagjainak mesélt. Nekik viszont mindig volt mondanivalója, a múltból, a rádiós előéletéből.
Éreztük: nem biztos, hogy az online az ő igazi világa - a sok-sok sztori inkább arra utalt, hogy visszavágyik az éter hullámaira. Jószemű, „jókezű” szerkesztő volt, aki talán soha nem kapta meg azt a megbecsülést, amit megérdemelt volna. Bizonyára ezért is kanyarodott vissza a rádióhoz, folytatta, illetve fejezte be pályafutását rádiósként, és kezdett el foglalkozni a történeteinek nem pusztán mesélésével, hanem megírásával is.
Túl az első kötetén azt hitte, azt remélte, immár rátalált az igazi útjára. Még csak 62 éves volt, lett volna bőven ideje e téren kiteljesedni. Nem a kora akadályozta meg ebben. Igazi népszavásként emlékszünk rá.
