Harmadszor

A tudomány általában meglehetősen bonyolult úton, de a bizonyíthatóság esélyét felkínálva jut el olyan összefüggésekig, amelyeket az átlagember a maga józan eszével szintén sejt, de sokkal nehezebben tudna igazolni. A napokban az áprilisi eredmények okáról kaptunk meglehetősen részletes (és valószínűleg hiteles) tényfeltárást, csak hogy megtudjuk, amit valószínűleg anélkül is éreztünk: a magyar történelem legbőkezűbb és legfelelőtlenebb választási osztogatásával vegyített háborús propaganda sokkal többet hozott a Fidesz konyhájára, mint bármi, amit az ellenzék csinált vagy nem csinált.

Emlékeztetőül: 2010-ben, amikor a főbb mutatók tekintetében jobban állt az ország, mint 2022 tavaszán, egyrészt nem volt semmiféle osztogatás, a már lehívott IMF-hitel nagyobbik fele is a kasszában pihent, pedig a magyar társadalom mentális állapotát figyelve alighanem akkor is össze lehetett volna vásárolni legalább annyi szavazatot, ami a kétharmad és az autokrata fordulat elkerüléséhez elegendő lett volna. Másrészt pedig az akkori kormány nem tudta megoldani azt a feladványt, hogy a 2008-2009-es világgazdasági válság káros hatásaiért a társadalom magát a világgazdasági válságot kárhoztassa, ellenben a mostani kormány meg tudta oldani, hogy a 2022-es globális krízisért a többség azt az ellenzéket érezze felelősnek, amelynek tényleges befolyása a dolgok alakulására utoljára 2006 körül volt.

Mindez a látszat ellenére nem azt jelenti, hogy ne lennének az ellenzéki oldalon levonandó konzekvenciái a kudarcnak: tanulság van, csak az okulás igyekezete nem látszik. Először is: április 3-án nem az összefogás, hanem a széthúzás bukott meg. Ez nem csak azáltal válik egyre nyilvánvalóbbá, ahogy napról napra többet tudunk meg a kampány műhelytitkairól. Az új parlament megalakulása óta még inkább úgy tűnik, hogy a választópolgárok viszonylag pontosan mérték fel, milyen mértékben van egységes értékrend és valódi együttműködési készség a közös plakáton szereplő politikai aktorok között.

Másodszor: a jelen helyzetre biztosan nem az a megoldás, hogy kivárjuk, amíg valamelyik mostani ellenzéki erő váltópárttá növi ki magát (mondjuk azáltal, hogy hangosabb lesz a szociális demagógiában az összes „szövetségesénél”). Ez a stratégia ugyanis már ki lett próbálva, és többszörösen bebizonyosodott: amikor valamelyik vetélytárs növekedése eléri az érzékenységi küszöböt, akkor a túlsó és az innenső oldalon is bekapcsolnak a fékezőrakéták, és a dolognak pártszakadás, földbe állás, elhalványulás lesz a vége. A Fidesznek megvannak az eszközei hozzá, hogy csak addig hagyjon növekedni valakit, amíg nem jelent rá semmilyen veszélyt, és annál a bizonyos láthatatlan küszöbnél hirtelen az ellenzék többi pártja is ugyanabban váli érdekeltté, amiben a Fidesz.

Harmadszor: a kormány leváltásához olyan közös értékvilág kell, amit a társadalom többsége a magáénak érez. Amíg ilyen közös (pozitív) nevező az ellenzéken belül sincs – márpedig most nagyon nincs –, addig nincs ok a megmaradt szavazókat a hatalomváltás illúziójában ringatni.