Miközben online beszélgetünk, Oláh Norbert a máltai lakásműtermében megmutatja legújabb alkotásait, az absztrakt máltai tájképeket és már itt készült, nagyméretű portréit. Tavaly nyáron találkoztunk először személyesen, az ISBN galériában rendezett Nyolcnegyed című kiállításán. Foghíjtelkeken sorakozó, mágikus tűzfalakról, háztetők egymásba érő síkjairól mesélt nekem akkor, melyek mellett naponta elmegyünk, de sajnos soha senki sem áll meg gyönyörködni bennük. Így hát megfestette ezeket – napi 10-16 órás elmélyültségben, egyik téglát a másik után, majd egy sor fuga, s újra téglák, egyesével –, hátha a képeit látva az emberek az eredeti látványra is kíváncsiak lesznek.
És a nyolcker történetére, szellemiségére is, mert ez a hely szerinte Közép-Kelet Európa egyik legkülönösebb szeglete. Egy termékeny, sokszínű „mix” a már lebontott Dzsumbujtól a polgárosodott tisztviselőtelepig. Számos progresszív, underground elgondolás és művészi áramlat indult innen, a muzsikus cigány dinasztiáktól a magyar jazz legendás alakjain át a kilencvenes évek hip-hop-kultúrájáig. Kultfilmek is kötődnek a kerülethez – mint a Roncsfilm, vagy a Nyócker című animáció –, amely a tudományos és a szépirodalomban is különleges helyet foglal el, miközben állandó politikai ütközőzóna. Norbi pesti „bázisa”, egyben témája iránti hűségét felidézve, kíváncsi voltam, mi sodorta őt most éppen Máltára, a Földközi-tengeri kis szigetre.
Színekkel megtelve
– Januárban felültem a repülőre és kijöttem. Több oka is volt, egyfelől szerettem volna fejleszteni az angolom. Másfelől kicsit elegem lett Budapestből. Hat éven át foglalkoztam a VIII. kerülettel, ami gyönyörű időszak volt. Nagyon-nagyon szép periódus, és nem kizárt, hogy még valamikor az életben visszatérek hozzá. Így vagy úgy, siker is volt ebben, de szerettem volna már mást is festeni. El akartam távolodni a témámtól, fizikai értelemben is, hogy tudjak újakat találni. Málta pedig gyönyörű szép és kellőképpen unalmas hely ahhoz, hogy egyedül tudjon lenni az ember és gondolkodhasson. A parttól egy utcányira lakom, bármikor lemehetek bámulni a tengert. Mostanra sikerült belekezdeni az új korszakba is – meséli, máris mutatva varázslatos képeit, melyek első ránézésre annyira különböznek a korábbiaktól, mintha más ember festette volna őket. Persze vannak felismerhető kézjegyek, a mély odafigyelés, a meditatív alkotói állapot átszellemíti ezeket is. A józsefvárosi korszakában is nagy volt azért a változatosság, elment egészen a teljes absztrakcióig, készített installációt és videómunkát is. Hat év után mégis úgy érezte, már rutinná vált a háztetők és tűzfalak megfestése, és arra vágyott, hogy másfajta festészeti felfogással dolgozzon.
– Eljöttem ide, és az első pár hónapban nem festettem semmit, hanem csak itt voltam. Javarészt egyedül töltött idő volt ez. Napi gyakorlatként lejártam a tengerhez. Tele lett a szemem azokkal a színekkel, amiket itt Máltán láttam. A tenger meg az égbolt kékjeivel és a mészkő okkersárgájával, amiből a máltaiak tradicionálisan építkeztek. Most már persze vasbetonból gyártják az új épületeket itt is. De ezen a szigeten egyáltalán nincsen semmi. Még ivóvíz sincs a talajban, azt is importálják az év nagy részében, mert eső sem esik, csak nagy ritkán. A sziget kicsi, a termékeny talaj is nagyon kevés. Az ország az üzletből él, meg abból, hogy kereskedelmi központ – mutatja be új lakhelyét.
Mecénás arcmások
Az első, amit itt megfestett, egy kilenc darabból álló absztrakt sorozat, a Colors of Malta volt. Vízszintes sávjai a táj struktúráját követik, ahogy egymás után következik az ég és a tenger kékje, majd a szürkés-sárgás kövek. Emellett újra megfogta a portréfestészet, ezzel valamennyire visszanyúlt a diplomamunkájához is, mikor három önportrét festett. Józsefvárosi képein azonban hat éven át egyáltalán nem szerepeltek emberalakok – ez is a koncepció része volt, nem akarta „szocióba” elvinni a témáját.
Máltán először a főbérlőit, a barátságos, idős Spiteri házaspárt festette meg egy nagy méretű dupla portrén, ahogy a hetedik emeleti, tengeri panorámás tetőteraszukon üldögélnek. Festés közben fokozatosan „lebontotta” a hátteret, a távoli épületeket, még a terasz korlátját is leegyszerűsítette három színterületre – az égszínkékre, a tengerkékre és a terasz talajsárgájára –, beépítve az absztrakt festészetet a kép harmadik síkjába. Az ezutáni portréja „Zolit” ábrázolja, az egyik támogatóját, és még tervben van több kép a művészbarátairól, mecénásairól. Vezetékneveket azonban egyelőre inkább nem szeretne mondani. Talán majd ha lesz kiállítás, őket is nevesíti.
– A portréfestészet nagyon-nagyon klasszikus műfaj. És ha már belekezdtem, szeretnék mecénásportrékat festeni. Óriási hagyománya van annak, hogy a pártfogóikat megfestik a festők, és végtelen nagy szerencse számomra, hogy vannak emberek, akiktől támogatást kapok. Ha megfestem őket, az egyfelől a tisztelet kifejezésre, másfelől én ilyen romantikus művész vagyok – mondja mosolyogva.
A portrék kompozíciójánál a fő inspirációs forrása az egyik legnagyobb hatású angol kortárs, David Hockney festészete volt. A középtérnél „kezdődik” a portré, ugyanannyi hely van kihagyva talpa alatt és a feje fölött, mint a vízszintes képszélek között. A háttér itt is leegyszerűsített, emiatt a tér indifferenssé válik, míg a portré maga közvetlenné, személyessé. Norbi részéről ez egy felvállalt érzelmesség, ami nem egyenlő az érzelgősséggel – ezt hangsúlyozza is. Másik inspirációja az ír-amerikai Sean Scully, akinek nemrég a Nemzeti Galéria rendezett nagyszabású tárlatot. Felsorolja még Mark Rothko amerikai expresszionista festőt, a magyarok közül pedig Nemes Csabát, pontosabban a legújabb korszakát. Ő a grafikus, társadalmilag érzékeny festészetből váltott absztrakt festészetre, ami magáról a festészetről szól – az ecset, a festék, meg a színek kölcsönhatásáról. Egyszer volt alkalmuk beszélgetni is erről, és arra jutottak, hogy az absztrakt „örömfestészet”. Játékos, improvizatív kifejezésmód, ami lehet egyben konceptuális művészet is, ha például a művészi identitáskeresésről szól.
Örömteli megszállottság
Ez már metaszint, mondhatnánk, ahogy a máltai élete egyben belső utazás is számára, sok-sok személyes reflexióval. Művészként is fontosnak tartja, hogy más kultúrákat, más szcénákat lásson, új kapcsolatokat építsen, hogy kitáguljon a világa. Emellett a festői korszakváltás mindig egyben alkotói válság is, mert hiába szerették az első képeit, ki tudja, vajon a második, harmadik korszaka is sikeres lesz-e. Az pedig természetes, hogy alkotóként vágyik a sikerre, ami jelentheti azt, hogy valaki megvásárolja a képét, nívós helyekre hívják kiállítani, vagy elnyer egy díjat – megkapta már a többi közt a Gruber Béla-díjat és a Józsefvárosi Kultúráért díjat is, emellett különösen büszke a szülőfalujától kapott Héhalomért emlékéremre. És legfőképp az a siker számára, amikor a néző valami hasonlót érez a festménye befogadásakor, mint az az öröm, amit ő él át festés közben.
– Szoktam mondani, hogy egy festőnek nem szenvedélyesnek, hanem megszállottnak kell lenni. Szorongó ember vagyok, talán ezért is vagyok mániákus a festészetben. Ez az a tevékenység, amiben a szorongás teljesen megszűnik. Ez egy flow állapot, és nem kell ezt sem túlmisztifikálni, meggyőződésem, hogy ugyanezt érzik az emberek, amikor bármit csinálnak, nagyon-nagyon jó kedvvel. Az utazás is szórakoztató számomra. Furcsa módon azt is gondolom, hogy egyébként meg lehet lenni utazás nélkül. Az is elég, ha az ember ott marad a helyén, ahol van – nem véletlen rakott le engem a Jóisten oda, ahova, mert amúgy valami ilyesféle melegebb helyre kellett volna – de van itt egy másik dilemma is. Nagyon-nagyon szeretem a hazámat, és ha megkérdezné valaki, hol élnék a legszívesebben, azt mondanám, Magyarországon – ha hagynák. Túl mélyre nyúlnak a gyökereim ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra kitépjem, de meg akarom adni magamnak az esélyt, hogy ha kell, máshol is tudjak élni. Én most megpróbáltam elszakadni Magyarországtól, és akkor itt már társadalomról, meg politikáról beszélünk, mert azt érzem, amit sok fiatal, hogy talán máshol barátságosabb a légkör. Borzasztóan nyomasztó a hangulat, amit otthon lehet tapasztalni. De nem vagyok könnyű helyzetben, nekem fontos a magyar nyelv, a kultúra, a családom, a barátaim, gondolok itt mondjuk a Független Színház alkotóira, a popzenészekre, jazzistákra, cigányzenészekre, akik körülvesznek otthon. Van egy támogató mikrokörnyezet körülöttem, ami ad egy biztonságérzetet, még annak ellenére is, hogy folyamatos szorongásban vagyok. Nemcsak a személyes életemben vannak szorongásos helyzetek, szerintem a legtöbben érezzük azt, mintha valamilyen krízis lenne a világban. Nagyon pesszimista és bizalmatlan vagyok a jövőt illetően.
Nívó nélkül nehéz
Arról kérdezem, mennyire követi az itthoni eseményeket, mennyit érzékel az otthon maradottak apátiájából. Azt meséli, a politikai hírportálokról már jó ideje leiratkozott, maradtak a kulturális hírek, meg amiket a buborékában az ismerősök megosztanak.
– Tulajdonképpen most is nyomon követem a híreket, csak nem akarok rajta stresszelni. Ezt nem a választások váltották ki belőlem, hanem az, amikor eljöttem ide, és muszáj volt egyszerűsítenem magam körül a világot. Kormánykritikus vagyok, és nem támogatom a jelenleg regnáló hatalmat, de elképesztő kiábrándultságot okoz számomra az, hogy még a távolban sem látszik semmi alternatíva. Az ellenzéknek semmilyen nívót nem tulajdonítok. Ez nem taszít teljes nihilizmusba, inkább azt váltotta ki belőlem, hogy már nem hiszek a nagypolitikában. Nem tudok hinni a politikusoknak, hogy amikor társadalmi problémákról beszélnek, azt őszintén gondolják. Nem biztos, hogy ez minden esetben így van, csak egyszerűen nincsen ingerenciám elhinni. Amikor a kultúra állítja azt, amit állít, azt el tudom hinni. Amíg ez a helyzet tart, szerintem a kis mikroközösségekben és a közvetlen környezetben kell dolgozni, ott viszont nagyon-nagyon sok munka van, amit el lehet és el is kell végezni. Komoly eredményeket lehet úgy elérni, ha az emberek egyszerűen csak a saját mikrokörnyezetük felé fordulnak, legalább arra az időre, amíg úgy érzik, hogy nem tehetnek semmit. Mert ez a tehetetlenség csak elmélyíti az általános szorongást, amiben vagyunk. Ez a politika – legalábbis amit most csinálnak a drága politikusaink politizálás címszó alatt – alkalmas arra, hogy sebeket felszakítson, a nyílt sebbe sót hintsen. A kultúra pedig azért van, hogy sebeket begyógyítson. A festészet, a költészet, a zene és a színház a ragtapasz, meg a hámosító krém, amit ráraksz a nyílt sebre és gyorsabban gyógyul.