Párját ritkító hősiesség (Cser Kovács Ágnes: Zártatermők kertje)

Traumák szőtte válságregény, elgondolkodásért, megállásért kiált, erőltetett irodalmiaskodást kerülő, mindennapokból vett nyelven – az irodalomtörténész végzettségű Cser Kovács Ágnes első, Zárvatermők kertje című regényében az élet számos nagy problémája nehezedik a főszereplő és a melléktörténetekben megjelenített nők hétköznapjaira.

Az elmúlt időszakban itthon és külföldön megnövekedett azon könyvek száma, amelyek arra keresik a választ, befolyásolja-e az egyént mind a történelmi, mind a családi múlt, az elszenvedett trauma, azt kutatják, tévedéseinkhez, botlásainkhoz mennyiben van köze szüleink botlásainak, tévedéseinek? Az önmegismerés egyik legjobb eszköze ezek feltárása, a tisztán látás érdekében folytatott kíméletlen utánajárás, nyomozás. Soha aktuálisabb nem volt a Rilke Archaikus Apolló-torzó című versében olvasható figyelmeztető intelem, jó tanács: „Változtasd meg élted!” Mintha a világ varázsütésszerűen eszmélne rá: nincs jövő a múlt átható ismerete nélkül. A tudományos igénnyel született munkák sorába szépen felzárkózott a szépirodalom, erre jó példa Cser Kovács Ágnes mozaikosan felépülő regénye.

Három generáción keresztül követhetjük nyomon, ki hogyan próbálja meg a boldogulást, mielőtt személyisége az adott kor társadalmi normáinak esne áldozatul. Van itt nyolcvanas évekbeli szürkébe vont élet, panelperspektívából, napjaink zaklatott történései, érzelmek nem helyén kezelése, lombikbébiprogram, generációk közt tátongó szakadék, abortusz és hátulütői, elengedés és elfogadás, megbotránkozás és megbocsátás. A szerző nyilatkozata szerint könyvét nem tipikusan női regénynek szánja, azonban a regény nincs híján a nőkre háruló feladatok, kihívások bemutatásának, annak, miket ki nem kellett és kell állnia egy nőnek régen és most.

„Úgy álltak ott, akárha egy régi fotográfián” – olvassuk a könyvben, és a megdöbbenés érzése vesz rajtunk erőt. Állandóan az eltérést, a megkülönböztetést keressük, vágyjuk, hajszoljuk, és ahogy egymásra rétegszerűen halmozódnak az epizódok, azon kapjuk magunkat, hogy életünk félbehagyott, befejezett életek, élettörténetek ismétlődése, tükre, töredéke. Kísér a múlt.

Szándékosan nincs aktuálpolitikai üzenete a könyvnek, minden hasonlóság a véletlen műve. „Ebből nem tudsz megélni, de legalább van tébéd, mondaná anyám. Álláskeresési járadék, három hónap, vajon mire elég?” Mintha Magyarországon minden út ugyanabba a sötétség lakta végtelen alagútba torkollna.

„Harmincnégy évesen, doktorival, tíz év az egyetemen, voltam főszerkesztő, tolmács, személyi asszisztens, beszélek három nyelven, országos díjakat nyertek a hallgatóim.” Az első ránézésre sikerről árulkodó pálya mennyire tölthet el megelégedéssel, amikor az embert állásából elbocsátják, édesapja haldoklik, és az érzelmi élet a teljes összeomlás határán van? A könyvben megismert, felvállalt szerepek, sorsok nem a szó legklasszikusabb értelmében vett hős megtestesítői, azonban ezeknek a nőknek a hősiessége párját rikító: a hétköznapok mocsaraiban nem engedik meg az elmerülést, helytállásuk, kitartásuk, fáradtságról hallani nem akaró erejük a világirodalom legbátrabb asszonyai, mint Pénelopé vagy Antigoné mellé helyezi őket. Csodálatot kiváltó bátorság, hogy elfogadom az elfogadhatatlant, teljesítem a teljesíthetetlent.

Cser Kovács Ágnes történeteiben a nagy egész sejlik fel: mivégre a traumáink, a megállíthatatlan kórként terjedő bántalmazás egyénről egyénre, családról családra, hogyan öröklődik a sérelem (öröklődik-e)? Milyen az a társadalom, amely történetében elhallgatást, titkolózást, ki nem beszélt gyászt hordoz, s amelyben az igazság kimondása, mint a meg nem született gyermek, soha nem kerül felszínre, soha nem jön világra?

Komoly munka, áldozat előzi meg a szabaddá válást. Szabadság az, ami mindennemű áldozatot megér. (Kalligram, 2022. 214 o.)