Nemrég e hasábokon írtam arról, hogy Orbán elszánt militarizmusának következményeként az állami munkapiac jellegzetes résztvevői (nővérek, tanárok, hivatásos katonák, rendőrök) között mennyire eltorzultak a kereseti arányok. Írásom címét egy 1848-49-es népdal némileg módosított első sora adta („Most jó lenni katonának”, január 25.).
Írás közben még nem tudtam arról, hogy Orbán a magyar hadsereg tisztikarának lecserélésére készül, amihez újra a kedvenc módszeréhez, a veszélyhelyzeti felhatalmazáshoz fordul: mert csak így tudja kormányrendelettel is módosítani a honvédek jogállásáról szóló törvényt. A törvényes rend szerint ugyanis a szolgálati viszony csak akkor szüntethető meg felmentéssel, ha létszámcsökkentés vagy átszervezés miatt a katona „további szolgálatára nincs lehetőség”, vagy ha teljesítménye, egészségi vagy pszichikai állapota miatt, illetve nemzetbiztonsági okból szolgálati beosztásában nem foglalkoztatható tovább.
Legelébb (Vörös Imre akadémikus az önkényuralmat a legkifinomultabb részletekig kiépítő Orbán-rendszerről írott könyve, az „Államcsínytevők” fogalomrendszerét felhasználva) azt állítom, hogy Orbán meg akar szabadulni azoktól a tisztektől, akiket nem ő nevezett ki, akik még ismerik és magukénak vallják a NATO-ban kialakult rendet. Orbán mint a Legfőbb Hadúr számára a „nemzetbiztonsági ok” nem több és nem kevesebb, mint a hozzá való hűség.
Akik a több mint száz honvédtiszt, illetve honvédségi alkalmazott elküldéséről eddig megszólaltak, az esetet Sztálinnak a Vörös Hadsereg tábornoki karát megtizedelő, a nagy „Csisztka” idejére tehető vérengzéséhez hasonlították. Akkor Tuhacsevszkij és Blücher marsallt például kivégezték (Blohin húzta meg ekkor is a ravaszt), a később a Gulagról visszahívott Rokosszovszkijt megkínozva börtönbe zárták, ami rendkívüli módon rombolta a Vörös Hadsereg harckészségét.
Ezért gondolják - az összeesküvés elméletek kedvelői közül - sokan ma is, hogy Sztálin Hitler utasítására cselekedett, nem számolva azzal, hogy Lengyelország Németország és a Szovjetunió közötti felosztása után a Szovjetunió lerohanása következik. Rokosszovszkij még visszatérhetett, megtervezte (Sztálinnal szemben megvédte) és vezényelte a náci Közép hadseregcsoportot összezúzó Bagration hadműveletet, fekete lovon parancsnoka lehetett a Vörös téri győzelmi díszszemlének, de nem kerülhetett előtérbe, mert - a kivégzett Tuhacsevszkij marsall legjobb tanítványaként – elvesztette a Gazda feltétlen bizalmát.
Persze, azt is mondják, hogy a szovjet időkből itt maradt előléptetési rendszer, a képességek folyamatos fejlesztésének elmaradása, illetve a szükséges ellenőrzés és számonkérés hiánya, a NATO beosztások rendszeres visszautasítása miatt elaggott, bezsírosodott a magyar hadsereg tisztikara. Végre egy, az üzleti életből érkezett, civil miniszter hozzálátott a radikális megújításhoz, ám azért az is megfontolandó, hogy ezt a rendkívüli szakértelmet igénylő, érzékeny döntést miért egyszemélyben a miniszter hozza meg, miért nem készíti ezt elő akár néhány NATO ország akadémiájának vezérkari képzésre szakosodott HR-szakértője.
Elgondolkodtató, hogy ennek a döntésnek a végiggondolásához miért nem kívánta Orbán az Országgyűlés egyetértését, hiszen az ország védelmi képességének javítása pártkereteken túlnyúló politikai döntés. Churchill a II. világháború idején egyetlen percre sem függesztette fel az angol parlament működését, sohasem korlátozta a parlamenti hatáskörbe tartozó döntéshozatalt.
Orbán már saját képviselőinek sem teszi lehetővé, hogy hozzászóljanak minden demokratikus jogállam legfontosabb döntése: a költségvetés megalkotásához, már a rendeleti költségvetés eszközét alkalmazza. Emlékezetes mód az amerikai forradalom onnan indult, hogy mivel a gyarmatok lakosságának nem volt módja az angol adótörvények megalkotásában részt venni, jelszóvá vált: „Nincs adóztatás a döntéshozatalban való képviselet nélkül!” (No taxation without representation!). Ha ebbe belegondolunk, akkor igazán csodálkoznunk kell a fideszesek némaságán.
Persze, ha feltűrnék ingujjukat, tán kiderülne, hogy már rég azt a baljós jelszót tetováltatták a karjukra, miszerint „Meine Ehre heißt Treue” (Becsületem a hűség). Most sincs másról szó, mint a feltétlen bizalomról és a Legfőbb Hadúr iránti hűségről.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.