Giuliano da Empoli: A Kreml mágusa (regényrészlet)

A szakács arca elsötétült.
– Valami gond van, Vagyim Alekszejevics?
– Mire gondoltál, Jevgenyij? Pedig azt hittem, világosan megmondtam, hogy politizálni akarunk Európában és az Egyesült Államokban. Részt venni a vitában, hozzászólni. És erre te idehozod nekem ezt a fiút?
Prigozsin tétován Anton felé mutatott.
–  De hát ő igazán jó. Mindent tud.
–  Éppen ez a baj, Jevgenyij, ez a probléma.
Prigozsin olyan magasra vonta fel a szemöldökét, hogy elnevettem magam.
– Gondolkozz, Jevgenyij! A nyugati embereket már nem érdekli a politika. Ha fel akarjuk hívni a figyelmüket, mindenről beszélhetünk, kivéve a politikát. Nem Antonra van szükségünk! Hogy kire van szükségünk? Szépségápolási tanácsokat adó lányokra, videójáték-rajongókra, asztrológusokra, ilyenekre, érted?
–  De el fog jönni a pillanat, amikor el kell majd juttatnunk hozzájuk az üzeneteiteket, igaz? Meg fogjátok adni a direktívákat…
–  Kinek nézel minket, a Kominternnek? Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm veled, de jelzem, hogy a Szovjetunió már nem létezik, és hogy a láthatáron egyetlen paradicsom sincs a munkásosztály számára. Azok az idők egyszer s mindenkorra véget értek. Nincs már vonal, Jevgenyij, csak drót.
Zavart tekintete arra késztetett, hogy folytassam:
– Hogy csinálod, ha el akarsz szakítani egy drótot? Először az egyik, majd a másik irányba csavarod. Ezt fogjuk tenni, Jevgenyij. És ahogy egyre jobban kiépítitek a hálózatot, ki fog derülni, hogy vannak témák, amelyek mindennél jobban érdeklik az embereket. Nem tudom, melyek azok. A ráklikkelések számából fogod megtudni, Jevgenyij. Van, aki a vakcinák ellen van, egy másik a vadászok vagy a környezetvédők ellen, netán a feketék vagy a fehérek ellen, mindegy is. A lényeg a következő: mindenkiről elmondható, hogy van valami, ami fontos számára, és valaki, aki feldühíti.
Nem kell senkit sem megtérítenünk, Jev­genyij, csak azt kell kiderítenünk, hogy miben hisznek, és még jobban meggyőznünk őket a hitükben, érted? Híreket közölni, valós vagy hamis érveket adni, ennek nincs jelentősége. Fel kell bőszíteni őket. Mindenkit. Egyre többet és többet. Az állatvédőket az egyik oldalon, a vadászokat a másikon. A Black Power híveit az egyik oldalon, a fehérek felsőbbrendűségét hirdetőket a másikon. A meleg aktivistákat és a neonácikat. Nekünk nincs preferenciánk, Jevgenyij. Egyetlen vonalunk van, a drót. Az egyik irányba csavarjuk, aztán a másik oldalra csavarjuk. Amíg el nem szakad.
Prigozsin hallgatott. Gondolkozott.
– Rendben van, Vagyim, megértettem.
A vonal a drót. De mi történik, ha elkapnak bennünket? Mert te is tudod, hogy ez fog történni.
A weben minden nyomon követhető. Ráadásul az ő pályájukon játszunk. Előbb vagy utóbb rájönnek. És nevetségessé fognak tenni minket.
– Ellenkezőleg, Jevgenyij, az lesz a diadalunk pillanata.
Csend.
– Hát nem érted? A nagy művész végső gesztusa, az ellentmondás kinyilatkoztatása! Arra számítanak, hogy a szimpatizánsainkat és az Amerika-ellenes csoportokat támogatjuk, nem igaz? De mit csinálnak, amikor rájönnek, hogy azok ellenfeleit is támogatjuk? A második alkotmánymódosítás hazafias híveit, akik a klotyóra is magukkal akarják vinni az automata fegyverüket. A vegánokat, akik inkább mérget innának, mintsem egy pohár tejet. Azokat a fiatalokat, akik meg akarják menteni a világot az ökológiai katasztrófától. Megmondom, hogy mit fognak csinálni. Meg fognak őrülni, mert semmit nem fognak érteni. Nem fogják tudni, kinek higgyenek, mit higgyenek. Egyedül azt fogják megérteni, hogy beléptünk az agyukba, és úgy játszunk az idegi áramköreikkel, mintha a te egyik nyerőgépeddel szórakoznánk.
Végre mosoly jelent meg Prigozsin arcán, kezdte érteni.
– Ezért aztán ennek a helynek éppen az a fő funkciója, Jevgenyij, hogy fedezzék fel. Hogy kapjanak el minket. Tényleg azt hiszed, hogy száz kölyök egy ilyen helyen képes megváltoztatni a világot? Persze hogy nem, bármilyen kitűnőek. Az ő dolguk annyi, hogy meglovagolják a káoszt, talán sikerül majd egy kicsit meg is növelniük. De az ádáz düh, amit használni fognak a káosz fokozására, már jelen van, és az algoritmust, ami működteti, az amerikaiak alkották meg, nem az oroszok. Mi legfeljebb csak hencegni fogunk vele. De meg fogjuk oldani, hogy tetten érjenek minket!
A saját főpropagandistáink fognak azzal vádolni bennünket, hogy összeesküvést szövünk a demokrácia ellen Európában és az Egyesült Államokban. Ők fogják megteremteni a hatalmunk mítoszát. Csak annyit kell tennünk, hogy gyanúsan viselkedjünk, és megfogalmazzunk néhány kevéssé hihető cáfolatot. Ez elegendő lesz a legrosszabb rémálmaik megerősítéséhez: „Az oroszok az új világ titkos főnökei!” A nyugatiak éjszakai képzelődése csak növelni fogja a káoszt. Így a mi hatalmunk a legendából valósággá válik. Tudod, Jevgenyij, ez a jó a politikában: minden, ami arra készteti az embereket, hogy elhiggyék, erősek vagyunk, ténylegesen növeli az erőnket.

Berezovszkij dinoszauruszként vonult a Claridge Hotel villódzó fényei között. Egy enyhén kapatos, Céline-kosztümös, hórihorgas nő utánafordult. Még egy átutazóban lévő amerikai férfinak is feltűnt, mennyire nem illik ez az őskori jelenség a mahagóni faburkolat és a csillogó kristálycsillárok közé. Persze az is lehet, hogy felismerte őt. Botrányai és provokációi következtében Borisz arca ismerőssé vált a Mayfair negyed György korabeli házainak lakói körében. Amikor Londonban jártam, mindig találkoztam vele. Már régóta nem kellett üzenetet átadnom, csak azért találkoztunk, mert szívesen töltöttünk néhány órát egymás társaságában. Legalábbis a részemről így volt. Ahogy általában az intelligens emberek, akik elvesztik hatalmukat, Berezovszkij, ha bölcsebb nem is lett, sokkal tisztábban látta a dolgokat. Emlékszem, aznap este megdicsértem kifogástalan british kiejtését.
– Így van ez: a te őseid franciául beszéltek, és Párizsba menekültek, a modern oroszok angolul beszélnek, és Londonban érzik otthon magukat. – Szomorúan rám mosolygott. – Ne gondold, hogy mindig könnyű az angolokkal. A múlt héten egy bankár irodájában voltam, hogy aláírjak egy szerződést Abu-Dzabi sejkjének a fivérével. Vesszük elő a papírjainkat, és tudod, mit csinál a banktisztviselő? Személyi igazolványt kér a sejktől. Ő körülnéz, és a kíséretéhez fordul, mert általában nem hord magával levéltárcát. Megpróbálok közbelépni, de a tisztviselő egy olyan megátalkodott tökfej, amilyenbe időnként belebotlik az ember. Megijedtem, hogy a sejk dühbe gurul, és ejti az ügyet. De tudod, hogy mit csinált? Kért egy bankjegyet az egyik asszisztensétől, majd odanyújtja a bankosnak. Az döbbenten néz rá: „Mit csinál? Borravalót ad nekem? Lehet, hogy önöknél ez a szokás, de ez itt a City!” Mire a sejk: „Nézze meg jól! Ami erre a bankjegyre van nyomva, az az én arcom. Remélem, ez elég lesz önnek dokumentum gyanánt.” Mindenki nevetésben tört ki, és végül a tökfej is kénytelen volt engedni.
Hála az égnek, érintetlen maradt Borisznak az a képessége, hogy elszórakoztassa a közönséget, és közben magát is ünnepelje. Sajnos a rögeszméi is ugyanazok maradtak.
– Mi a helyzet a putyini játékokkal?
– Az olimpia előkészületei elég jól haladnak Szocsiban, köszönöm a kérdést. Az elnök volt olyan kedves, hogy rám bízta a megnyitóünnepséget. Nagy show lesz.
– Hm… jól hangzik… Remélem, lesznek érmek a legjobb seggnyaló számára. És a katonai hírszerzés legjobb gyilkosának is.
– Nem tudom, Borisz, talán. Az a lényeg, hogy Oroszország nyerje a legtöbb érmet.
– Na, ezzel nem lesz probléma, biztos vagyok benne, hogy szokás szerint megtaláljátok a megoldást. – Rövid szünet után: – Soha nem fog leállni, igaz? Az olyan emberek, mint ő, képtelenek rá. Ez az első szabály. Kitartani. Nem szabad változtatni azon, ami egyszer már működött, és főleg, soha nem szabad beismerni a tévedéseket. Kezdetben ezt nem értettem, de most volt időm gondolkodni. És elolvastam egy rakás könyvet a múlt diktátorairól. Tudod például, hogy mit csinált Mobutu, amikor átvette a hatalmat Kongóban? Átkeresztelte az országot Zaire-re, mert azt gondolta, hogy ez egy bennszülött kifejezés, és ez az átnevezés segít megszabadulni a gyarmati múlttól. Aztán egy idő után kiderül, hogy a Zaire egy portugál szó. Erre mit tesz Mobutu? Elnézést kér, és mindent visszavon? Ugyan már! A Zaire nevet adja még sok mindennek: bankjegynek, cigarettának, benzinkútnak, óvszernek, ha jól tudom… A te Cárod is pontosan ilyen: egy autokrata, egy afrikai törzsfőnök!
– Lehet, Borisz, de ez nem barbárság, ezek játékszabályok. A hatalom első szabálya: kitartani a tévedések mellett, merthogy nem támadhat repedés a hatalom falán. Mobutu ezt jól tudta, mert egy olyan földön nőtt fel, ahol a törzsfőnököt megölték, ha csak leesett a lóról. És megfojtották, ha beteg lett. A főnöknek erősnek kell lennie, hogy képes legyen megvédeni a törzsét. Mihelyt gyengének mutatkozik, megölik, és mást tesznek a helyébe. Ez mindenütt így van. De a helytől függően a rangjától megfosztott főnököt élve karóba húzzák vagy elküldik a világ végére előadásokat tartani alkalmanként százezer dollárért.
A bár félhomályában is látszott, hogy Berezovszkij eltűnődik.
– Igazad van, Vagyim, de ne felejtsd, hogy a politikában nincs happy end. Még a szívednek kedves Napkirályt is rettenetes zokogógörcsök gyötörték élete végén.
– Hát igen, Borisz, az élet egy halálos betegség.
– Pontosan, Vagyim. Éppen ezért tudni kell, mikor jön el a pillanat, hogy hagyjuk abba a baromságokat. Mindig is azt gondoltam, hogy a politikában és a maffiában az a közös, hogy az emberek nem mennek nyugdíjba. Nem vonulhatnak vissza, és nem kezdhetnek el valami mást csinálni. De aztán megismertem Johnny Torrio történetét. Tudod, ki volt Johnny Torrio?
Nemet intettem. Már volt szerencsém Berezovszkij számos példabeszédét meghallgatni, és akkor még nem tudhattam, hogy ez lesz az utolsó

                                                                                Pataki Pál fordítása