Freund Tamás: Palkovics Lászlónál elég gyakori volt, hogy valamiben megegyeztünk, majd egy nappal később már más emlékei voltak

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) májusi közgyűlésén, egyedüli indulóként újabb három évre választották meg elnöknek. Miért alakulhatott úgy, hogy más jelölt nem is volt?

Az Akadémia továbbra sincs könnyű helyzetben, nehéz feladatok állnak előttünk, ahogy az egész ország előtt is. Egymást érték, érik a különböző krízishelyzetek – fenntarthatóság, klímaváltozás, háború, energiaválság, a Covid utóhatásai –, amelyek mindennapos feladatokat adnak az MTA-nak is. Emellett egy méltatlan folyamat után elveszítettük a kutatóhálózatunkat és vele háromezer kutatót, így újra kellett fogalmaznunk a küldetésünket, stratégiánkat. Talán ez is magyarázza, hogy nincs nagy sorban állás az elnökségért. Illetve abban is bízom, hogy a többség elégedett volt az elnökségem első három évével, ezért kaptam felhatalmazást a folytatásra. Nagyon örülök, hogy a teljes vezetőséget hasonlóan magas szavazati aránnyal újraválasztotta a Közgyűlés, kiválóan tudunk együtt dolgozni.

A Népszavának adott korábbi interjúiban azt mondta, van olyan terve, amellyel visszaszerezhetnék az MTA-tól 2019-ben elcsatolt, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz (ELKH) kiszervezett kutatóintézeteket. Ezt továbbra is megvalósíthatónak tartja?

Sokáig abban reménykedtem, ha Palkovics László miniszter úr helyére egy, az Akadémiával együttműködőbb tudománypolitikáért felelős miniszter kerül, akit talán könnyebb lesz meggyőzni arról, hogy a kutatóhálózat jobb helyen van az Akadémiánál. A tudománypolitikáért most Csák János kulturális és innovációs miniszter felel, de tőle és más miniszterektől is azt hallottam, a kormány egyáltalán nem gondolkodik abban, hogy a hálózat visszakerüljön az Akadémiára. Úgy érzem, ez már egy veszett fejsze nyele.

A kutatóhálózat elcsatolásakor nagy volt a felháborodás, számos tiltakozó megmozdulásra is sor került. Ma már senki nem háborog, legalábbis nem hallunk róla. Hogy látja, a kutatók beletörődtek a helyzetükbe, vagy az ELKH mégsem olyan rossz gazdája a hálózatnak, mint várták?

Sokan féltek attól, hogy a kiszervezés egyik fő oka, hogy majd bezárják a társadalomtudományi intézeteket, amelyek kritizálták a kormányt. Ilyen végül nem történt, és egyetlen kutatócsoport sem lett megszüntetve. Az Akadémia azért sem „sikoltozik”, mert tulajdonképpen nem sérült a kutatási szabadság. Engem még senki nem keresett azzal, hogy megszabták volna, miről kutathatnak és miről nem. Emellett a teljes kutatóhálózatnak megduplázták a költségvetését, ami a régóta aktuális béremelést is lehetővé tette. A kiszervezés pillanatában volt egyfajta elbizonytalanodás, de én úgy érzékelem, ez mára megszűnt, az ELKH egy stabil intézménnyé vált.

A teljesítmény, a kutatási eredmények szempontjából változott valami?

Láttam kimutatásokat, amelyeken az látszott, hogy a kutatóhálózat tudományos teljesítménye nem romlott, de nem is javult, inkább stagnál. Bár az ELKH költségvetése megduplázódott, szerintem még túl korai, hogy bármilyen változást várjunk, azok a kutatások, amelyek a mostani költségvetésből elindulhattak, jelenleg is zajlanak. Legkorábban jövőre, esetleg két év múlva lehet majd látni, milyen eredménnyel.

A kutatóhálózat elcsatolásával az MTA költségvetési támogatásának jelentős részét is elveszítette. Most milyen pénzügyi helyzetben van az Akadémia?

Elnökségem első évében, 2021-ben sikerült elérnem egy 53 százalékos emelkedést a költségvetési támogatásunkban, ami plusz 7,3 milliárd forintot jelent. Egyszerre ilyen mértékű emelkedésre még nem volt példa. Ennek köszönhetően mi is tudtunk béremelést biztosítani, növelni tudtuk a Lendület-pályázat és a Bolyai-ösztöndíj összegét, valamint három nagy nemzeti kutatási programunk indulhatott el: a Tudomány a Magyar Nyelvért Nemzeti Program, a Fenntartható Fejlődés és Technológiák Nemzeti Program és a Nemzeti Agykutatási Program 3.0.

Ön szerint minek köszönhető, hogy sikerült magasabb összegű támogatást szerezni?

Szerintem a kormány is belátta, hogy az MTA, mint nemzeti intézmény, nemzeti büszkeségünk egyik alapja, kétszáz éves Akadémiája nem sok országnak van Európában.

Nyilván érezték, hogy a kutatóhálózat kiszervezésével sérült az MTA presztízse, amit helyre kell állítani, ez is része lehetett a döntésnek.

Említette, hogy az Akadémiának újra kellett fogalmaznia a küldetését, stratégiáját. Elnökként milyen elképzelései, tervei vannak?

A legfontosabb, ha már nincs kutatóhálózatunk, mégis megpróbáljuk stabilizálni az MTA-t, visszafordítani a térvesztés folyamatát, növelve az Akadémia aktivitását, befolyását. Az én célom az MTA háromlábra állítása. Az egyik láb a hagyományos köztestületi működés: ez egyebek mellett magába foglalja a tudományos minősítést, a tudományos osztályok működtetését, tudományos tanácsadást. Jelenleg csak ezzel rendelkezünk. A második lenne a tudományfinanszírozási láb, amihez azt szeretném elérni, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok, vagyis az OTKA kerüljön vissza az Akadémiához a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivataltól. Az alapkutatások finanszírozása fölött az MTA tudna a legjobban őrködni, már azért is, mert így kikerülnének a kormányzati felügyelet alól, a pályázati pénzek kizárólag tudományos kiválóság alapján lennének szétosztva. Nem történhetne olyan, mint korábban, amikor Palkovics miniszter úr, teljesen figyelmen kívül hagyva a szakmai bírálatot, az utolsó helyen végzett pályázatot átrakta az első helyre.

Erre van fogadókészség a kormány részéről?

Már javasoltam Csák miniszter úrnak, hogy az OTKA-t adja vissza, és azt összerakjuk az Akadémia által kezelt Lendület-pályázattal és a Bolyai-ösztöndíjjal. Így létrejöhetne egy olyan tudományos alap és kutatási tanács, ami csak alapkutatásokat finanszíroz, valamint a teljes kutatói életpályát lefedi. Ezt elméletben már elfogadták, de a részletekről még egyeztetnünk kell. És itt van még a harmadik láb is, ami azt célozza, hogy az Akadémiának a kutatóintézet-hálózat nélkül is legyen kutatási tevékenysége. A megoldást az jelentené, ha visszahoznánk az MTA egyetemi támogatott kutatóhelyeinek hálózatát, ami az egyetemek és az Akadémia együttműködésén alapul, pályázati úton, egyetemi tanszékeken, intézetekben létrehozott közös kutatócsoportok létrehozásával.

Már többször említette Csák János minisztert, úgy tűnik, viszonylag gyakran találkoznak. Jobb a viszonyuk, mint Palkovics Lászlóval volt?

Abból a szempontból jobb, hogy több időt szakít a kapcsolattartásra, gyakrabban le tudunk ülni tárgyalni, és amiben megegyezünk, azt be is tartja. Palkovics miniszter úrnál elég gyakori volt, hogy valamiben megegyeztünk, majd egy nappal később már más emlékei voltak a megegyezésről. Csák miniszter úrral sem lesz könnyebb eredményeket elérni, de legalább kiszámíthatóbb és megbízhatóbb lesz, ha valamiben meg tudunk egyezni. Emellett a célunk az is, hogy amennyire csak lehet, a tudományos érvek épüljenek be a politikai döntéshozói mechanizmusba.

Volt rá példa az utóbbi években, hogy a kormány kérte az MTA tanácsát?

Többször előfordult. Például műemlékvédelmi kérdésekben. Legutóbb abban kérték a segítségünket, hogyan lehetne a Paksi Atomerőmű hűtővizét mezőgazdasági célokra felhasználni. Lantos Csaba energiaügyi miniszterrel is jó a kapcsolatunk, az energiapolitika kialakításánál számít az Akadémia véleményére. De az egészségüggyel kapcsolatban az államtitkárság, de már Pintér Sándor belügyminiszter úr is rendszeresen kéri az MTA tanácsát.

És a közoktatás ügyében?

A Közoktatási Elnöki Bizottságunk elnöke, Csapó Benő professzor állandó meghívottként van jelen a közoktatási államtitkári értekezleteken, sokszor kérik a véleményét, de sajnos ezen a téren nem vagyunk elég eredményesek. Olvashatta mindenki az Akadémia elnökségének nyilatkozatát, amelyben kiálltunk a pedagógusok mellett, sőt azt is javasoltuk, találják meg a módját, hogy a tiltakozások során elbocsátott pedagógusok visszakaphassák állásaikat. A magunk eszközeivel persze igyekszünk segíteni, például szakmódszertani, tantárgypedagógiai kutatási pályázatok kiírásával. Ahhoz, hogy a közoktatás színvonala emelkedjen, a módszertannak is javulnia kell. A nemzetközi mérések szerint a pedagógiai témájú publikációk számával egyenes arányban nő a pedagógiai teljesítmény is, ebben például Finnország, Észtország jár élen, Magyarország sajnos az utolsó negyedben kullog. Persze jelentősebb javulás akkor lesz, ha a pedagóguspálya visszanyeri régi presztízsét, ezen leginkább a kormányzat tudna segíteni. Mi örülnénk, ha a kormányban valamennyi területen gyakrabban vennék igénybe a segítségünket, és amit tanácsolunk, azt még gyakrabban fogadnák meg.