Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a történetet, úgy mesélném: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Grünhut Dezső nevű fuvarozóvállalat-tulajdonos, német anyanyelvű, zsidó vallású, dúsgazdag pesti iparos család sarja, aki harminc éves korában körbeutazta a világot, és mire visszatért, már Gervainak hívták, katolikus volt és veretes magyar nyelven írt könyvet az úti kalandjairól. De mint minden mesében, ebben is több a legendás elem, mint a valódi, úgyhogy kezdjük az egészet az elején. Aztán majd eljutunk a távoli Indiába is.
A terézvárosi Grünhutok főhadiszállása a Csengery utcában volt, nagyjából félúton a Nyugati pályaudvar sínrengetege és az Andrássy út között. Három nagy telekkel bírtak itt – a mai számozás szerinti 53., 55. és 57. alatt –, a család a középsőn álló házban élt. Az erősen külvárosias rezidencia alapjait még az ismert pesti polgár, Grünhut Jakab tette le, majd ezen a bázison épített nagyszabású és rendkívül jövedelmező fuvaros vállalkozást a fia, Sámuel. A telkek így nem pusztán lakásként, hanem istállókomplexumként és a kocsiszínként is szolgáltak: szekerek álltak minden udvaron, az istállók padlásán pedig szénát és takarmányt tartottak.
A vállalat kiemelkedő eredménnyel működött, az üzleti siker azonban sajnos nem garantálja a magánélet boldogságát is. Grünhut Sámuel három gyermeke, Malvin, Olga és Dezső még 1883-ban, tizenévesen elveszítette az édesanyját: Groszmann Franciskát mindössze 39 évesen kísérték utolsó útjára, a kerepesi úti izraelita temetőbe. Aztán éppen hogy talpra álltak volna, amikor beköszöntött a katasztrofális 1889-es esztendő. Januárban nagyapjukat búcsúztatták; majd lassan tere nyílt volna az örvendezésnek, hiszen Olgát előbb eljegyezte, majd illő várakozás után nőül vette a fiatal budapesti orvos, Pollák Gyula. Ám alig egy héttel az esküvőt követően szívszélhűdésben elhunyt Grünhut Sámuel is – még nem volt ötven éves.
Hogy a fogatoknak és pár évtizednyi kitartó munkának hála milyen irtózatos vagyon gyűlt össze a Csengery utcai földszintes házikókban, azt valószínűleg csak akkor értette meg a külvilág, amikor a lapok közölték, mi mindent örökölt két lánya és fia a „nagyvállalkozó és földbirtokos” titulussal búcsúztatott fuvaros után. Tizenöt lakóházat számoltunk össze, amelyek egy külső-józsefvárosi épületet leszámítva mind a Terézvárosban álltak, és volt köztük két Teréz körúti és egy Andrássy úti bérpalota is. Emellett a három örökösre maradt még két alsórákosi telek. Ezek a Rákos-patakon túl, Pest kietlen, homokbuckás határában terültek el, de ne becsüljük le ezt a vagyonelemet: ma ezeken a földdarabokon áll nagyjából minden, amit Zugló részeként ismerünk az Erzsébet királyné útja és a Telepes utca között.
Grünhut Dezső ekkor még csak 16 éves volt, de nővérei felnőtt nők. 1890-ben Malvin is megtalálta a párját: dr. Schoenberg Kálmán ügyvédnek adta a kezét, aki státuszával és vagyonával is tökéletesen illett a Grünhut családba. Édesapja fővárosi bizottsági tag volt, a magyar izraelita kézmű- és földmívelési egylet elnöke – ugyanúgy szívén viselte tehát a nélkülözők támogatását, mint Malvinék apja, aki több segélyegyletben is jeleskedett –; édesanyja pedig a Pest megyében nagy földbirtokokkal is bíró Györgyei Tafler famíliából származott.
Nem csoda tehát, hogy innentől kezdve a család képletesen és valóságosan is részvénytársasággá alakult. A terézvárosi házakon lassanként túladtak, a pénzt pedig olyan ingatlanokba fektették, amelyek körül éppen fejlődni kezdett a város. Csak az alsórákosi birtokkal voltak türelmesek: egy emberöltőt várakoztak, míg Pest elért a Rákos-patakig, hogy aztán az 1910-es években végre felparcellázzák a két hatalmas földdarabot, és immár óriási haszonnal, építési telkenként bocsássák őket áruba.
Persze a sógorok sem csak a feleségek vagyonára bazíroztak, hiszen dr. Pollák Gyula például oszlopos tagja és ügyvezetője is lett a hatalmas és fényűző körúti hotelt, a Royal Szállót megépítő részvénytársaságnak. A Szécsivé lett Schoenberg Kálmán pedig műtrágyagyárat alapított, és nagy birtokokat vett Pest megyében. 1911-ben, amikor majd megkezdi itt a parcellázást, egyúttal meg is alapítja Felső-Gödöt; az első világháború után pedig a saját villája közelében iskolát épít, és ő adományoz telket a római katolikus templom számára is.
A fuvarozó cég azonban hosszú időn át a három Grünhut és a férjek közös vállalkozása maradt. Egy évtizeden át apjuk immár bevált nevén vitték tovább, a századfordulón azonban gondoltak egy merészet: a vállalatot részvénytársasággá alakították, és rendkívül korszerű ötlettel igyekeztek fejleszteni. Automobil fuvarozó rt. lett az új társaság neve, jelezve, hogy a cél nem más: „a fuvarozó állati erő fokozatosan és lehetőség szerint géperejű automobilekkel helyettesíttessék”. Két teherkocsit állítottak forgalomba egy olyan korban, amikor egy kézen meg lehetett számolni, évente hány gépjárművet hoztak be az országba, és ha végigpöfögött egy úrvezető az Andrássy úton, még megállt a promenádon a forgalom, mert mindenki jó alaposan megnézte magának.
Grünhuték alighanem egyszerűen megelőzték a korukat. A Bolond Istók azonnal lecsapta a magas labdát, és Curiosa címmel írta: „Egy rozoga lovas-szekér felirata: Automobil fuvarozó rt. Azelőtt Grünhut S. VI. Lehel utcza”. A szaksajtó is már az első tél után eltemette a bátor ötletet, hogy a vállalat gépkocsikkal szállította a lisztet, mert azok „a síkos úton igen lassan jártak s nem bizonyultak czélszerűnek”, öt évvel később pedig szinte diadalittasan állapították meg, hogy a cég „kénytelen volt teherautomobil-járatait beszüntetni, a közönségnek az e nemű teherfuvarozás iránt tanúsított ellenszenve miatt”.
Nem tudom, a család legifjabb tagjának, Grünhut Dezsőnek támadt-e a forradalmi ötlete, hogy géperőre cseréljék a lóerőt a szállításban, de tény, hogy 1900. november 30-án ő is jelen volt a Magyar Automobil Club megalakításánál, sőt a választmánynak is tagja lett. Amúgy is sokféle hobbyt űzött, kerékpározott, később versenylovakat tartott, cocker spánieleket nevelt, majd az elsők között kezdett collie-kat – skót juhászkutyákat – tenyészteni. Élénk társasági életet is élt, feltűnt a fontosabb színházi bemutatókon. Aztán 1902-ben két meglepő rövidhírt közöltek róla a lapok: egyrészt, hogy a nevét Gervaira változtatta, másrészt, hogy dobra verte a három utcára néző, hatalmas sarokházat, a Teréz körút 46-ot – amelyből korábban kivásárolta a nővéreit. Roppant összeget, 600 ezer koronát kapott érte.
Gervai Dezső ekkor 28 éves volt, és valószínűleg úgy gondolta, ennél jobb idő már nem jön el az életében ahhoz, hogy világ körüli útra induljon. Genovában hajóra szállt, a Szuezi-csatornán átkelve kihajózott a Vörös-tengerre, majd Ceylonon át Indiába utazott. A kontinensnyi országban mindent végigcsinált, amit egy európai utazónak illik: járta a városokat, utazott vonaton, látott temetést a Gangeszen, kirándult a Himalájában, bámulta a fakírokat, lerótta a kegyeletét Kőrösi Csoma sírjánál. 1904 őszén pedig már újra Budapesten volt, beköltözött sógora, dr. Pollák Gyula elegáns bérpalotájába a Körönd közelében, és ügyesen promotálta A maharadzsák hazájában című, magánkiadásban megjelent, számos saját fényképpel illusztrált útikönyvét.
Valójában nem tudjuk, tényleg megkerülte-e a Földet Gervai, ahogy az a könyv ajánlójában olvasható. Ami biztos, hogy járt Japánban, mert egy ottani teaszertartásról és virágünnepről beszámolt a Jövendő hasábjain – de ezen túlmenően csak Indiáról írt vagy beszélt. Ám hogy milyen nagy hatással volt rá az izgalmas utazás, mutatja, hogy ő lett a Magyar Földrajzi Társaság egyik legbuzgóbb mecénása, éveken át saját zsebből finanszírozta a Földrajzi Közlemények megjelenését.
De nem tudjuk azt sem, mi robbantotta fel a családi egységet, amely évtizedeken keresztül oly erősen összefűzte a Grünhut-leszármazottakat. Talán az Automobil fuvarozó kínos bukása? Mindenesetre 1906 nyarán Olga nem pusztán arról rendelkezett a közjegyzőnél letétbe helyezett végakaratában, hogy általános örököse „imádott, jó férje”, illetve – ha ő már ő élne – öccse, Gervai Dezső legyen, hanem így fogalmazott: „ha halálomkor nővérem, dr. Szécsi Kálmánné vagy gyermekei, Pista és Mariska nem volnának rendezett vagyoni viszonyok között, úgy arra kérem általános örökösömet, hogy őket tehetségéhez képest támogassa, minthogy addigra nővérem remélhetőleg már megbánta, hogy férje befolyásának engedve nem úgy viselkedett velem szemben, ahogyan azt megérdemeltem tőle”. Megtippelni sem merjük, mi történt a testvérek között, azt viszont lefogadnánk, hogy ez a kihirdetett végrendelet is magyarázza azt a vehemenciát, amellyel dr. Pollák Gyula halála után Malvin majd több éves perrel indul harcba a neki járó örökségért.
Egy század távolából úgy tűnik, Gervai Dezső viszont a legkevésbé vagyont felhalmozni akart az életben. Motoros jachtot tartott a Dunán, azzal csalinkázott az osztrák vizeken, és ha magyar evezősökkel találkozott, lelkesen megvendégelte őket. Sógorai egyre gazdagodtak, ingatlanokat vettek, vállalatokat vittek, ő viszont csak akkor szállt vissza az üzleti életbe, amikor Pollák Gyula halála után, 1929-ben át kellett vennie a helyét a Royal Szálló igazgatóságában. Bizonyára jól jellemzi őt, hogy amikor 1937 decemberében elhunyt, fiatal felesége mellett a szálloda is kiadott egy gyászhírt: őszinte szomorúsággal búcsúztatták a „kiváló ügybuzgalommal” tevékenykedő. „rokonszenves és értékes” munkatársat.
Más kérdés, hogy némi botrány így sem maradhatott el, hiszen hamarosan jelentkezett néhány szegény sorban tengődő Grünhut, és kereste a mesés örökséget. Ami nem volt sehol, bizonyára nem függetlenül attól a ténytől, hogy a gyermekkora óta vesebetegséggel küzdő Gervai Dezső hosszú időn át morfiummal próbálta csillapítani a fájdalmait. Nem hagyott hát maga után semmi mást, csak egy fényképekkel gazdagon illusztrált könyvet a maharadzsák hazájáról.