Minél tovább nézzük, annál több rétegét mutatja meg Barabás Zsófi művészete, melynek változatos szín- és formavilága egyszerre letisztult és összetett, akárcsak a tenger. A Deák Erika Galéria kiállításán is ezt tapasztalni, a képek olyanok, mintha egy vitorláshajóról szemlélnénk a fodrozódó víztükröt, vagy a vízben úsznánk az egyre sötétebb mélységek felé. Nem hiába kapta a tárlat az Ahonnan látni a tengert címet, mely egyébként Tóth Krisztina tavaly megjelent, Ahonnan látni az eget című könyvére utal, illetve olyan pozíciót jelöl, ahonnan az alkotó egészében fogadja be a látványt.
– A tengert a képeken nem direktben ábrázolom, hanem a víz nyújtotta élményt szeretném átadni, a víz alatti úszást, a vízen lebegést és a víz szemlélését – mondta lapunknak a festőművész. A hatás érdekében először akrilfestékkel alapozza le a vásznat, majd sűrű olajfestéket visz fel, de nem ecsettel, hanem spaklival, melynek mozgása „hullámokat” kelt. Emellett organikus formákat is alkot, melyek elmondása szerint érzéseket vagy embereket szimbolizálnak, akik közel vagy távol kerülnek egymástól.
– Valahogy úgy próbálok hatni a nézőre, ahogy a zene hat a hallgatóra. A képeken nincsen narratíva, nincsen sztori, ami elkezdődik, majd befejeződik valahol, hanem, akár egy zenemű, az érzékekre próbál hatni, feszültséget vagy nyugalmat kelteni a befogadóban. Ez olyan, mint amikor egy szuper koncerten vagy, ahol lehunyod a szemed, és érzed, hogy az élmény elragad.
Noha Barabás Zsófi húsz éve foglalkozik absztrakt festészettel, és ragaszkodik a rá jellemző szín- és formavilághoz, szeret kísérletezni, így a képei idővel apránként változnak. Korábban például geometrikus elemeket is festett, de azokat mára organikus formákra és vonalakra cserélte fel, melyek akár az indák, benövik a képmezőt, vagy éppen összekapcsolnak elemeket. Szintén újítás, hogy egyes festmények tereibe sűrűn vitt fel ecsetvonásokat, mellyel az amerikai absztrakt expresszionisták, kivált Joan Mitchell művészete előtt tiszteleg.
– Korábban az ilyen oldott gesztusokat nem engedtem meg magamnak, mert szeretem kordában tartani a formákat, hogy a vásznon minden letisztult legyen. Az új képeken viszont laza ecsetvonásokkal egymás mellé kerülnek a narancssárgák, pirosak és kobaltkékek. Ezt a formát viszont körbeveszem egy monokróm mezővel, mert érdekel, hogy milyen kontraszt alakul ki az eltérő festészeti megoldások között.
A felületek sűrítésével egy időben viszont elkezdte azok egyszerűsítését is, így megszülettek a festő által minimálképeknek hívott alkotások. Ezeken egyszínű háttér előtt látható egy nagyobb absztrakt forma és mellette vagy benne egy másik, kisebb alakzat is, mely egy spaklival elkent festékfolt. Ezeket a képeket hosszabban nézve a befogadóban önkéntelenül is elindul egy „történet”, hisz arra gondolhat, hogy a kis folt közeledik vagy távolodik a jóval nagyobb idomhoz. – Ezekben a művekben mindenki megtalálhatja a maga értelmezését. Az egyiken a fehér háttér előtt egy nagy, sárga forma jelenik meg, mely bekebelez egy apró kék pontot. A képnek az Áll az idő címet adtam, hisz nincsen benne annyi mozgás, lendület, a színek messze nem állnak olyan kontrasztban, mint más képeken. De ehhez az olvasathoz nem ragaszkodom, a nézőnek szabadságot akarok adni, hogy maga értelmezze a művet.
A tárlaton másrészt a tenger mellett az égbolt is megjelenik, de az is szimbolikusan. A galéria egyik falát falemezből kivágott és festékkel lekent amorf alakzatok borítják, melyek felhők mozgását keltik, mintha fújná azokat a szél. – Ezt Stratus-sorozatnak hívom, mivel a művek a stratus, vagyis a rétegfelhő formáját idézik – mondja a művész, akit a síkbeli ábrázolás mellett a térbeliség is érdekel, ezért a falemezeken mélyedést alakított ki, melybe erős gesztusokkal festett bele, így képezve azokban újabb réteget. Hosszabban nézve ezek sem csak absztrakt formákat ábrázolnak, hanem talán embereket, akik közelednek egymáshoz vagy már egymásra találtak.
Infó: Barabás Zsófi: Ahonnan látni a tengert. Deák Erika Galéria (Budapest, 6. kerület, Mozsár utca 1.). Megtekinthető június 14-ig