„…még egyszer nézz szét ragyogón az oromzatokon, dús / oszlopok és kupolák és obeliszkek ívén….” (Goethe: Római elégiák, Vidor Miklós fordítása)
A kép egyszerre megindítóan kivételes és lélekbe hatoló: lentről, a Szent Lépcső aljáról nem látszik más, mint a hívek háta, mert térdelve haladnak felfelé, a pápa egykori magánkápolnája felé. S miért e különleges áhítat? Mert a hagyomány szerint Szent Heléna, Nagy Konstantin édesanyja a Szentföldön sok ereklyét összegyűjtött, egyebek között Pilátus palotájából olyan lépcsőmaradványokat, amelyeken egykor Jézus járt és állt a rómaiak helytartója előtt. Hányan lehetnek a térdelve felfelé kapaszkodó hívek? Nem tudom, s azt persze még kevésbé, hogy mekkora a térdeplő „forgalom” – de fontos ez? Aligha, s menten az jut eszembe – ilyen az ember –, hogy mit szólnának ehhez a képhez azok, akik itthon folyton folyvást a keresztény Nyugat hanyatlásáról vagy éppen haláltusájáról értekeznek. Tudom persze, hogy e hanyatlásnak Oswald Spengler (1880-1936) óta számos „prófétája” van a nyugati világban is, mégis azt gondolom, hogy tévednek. Jóslataik rendre nem válnak be. A gondolatmenet végére magamhoz térek: micsoda dolog, hogy még itt is polemizálok – itt, ahol a lelkiségnek, befelé fordulásnak, elmélyedésnek lenne helye és ideje. Mégsem szabadulok a kérdéstől: ez lenne a „hitetlen”, „vallását vesztett” Európa – miként egyes álpróféták hirdetik a Lajtán innen és túl?
Pápa és császár
A teret, ahol a Szent Lépcső van, természetesen a Lateráni Szent János bazilika uralja, minden templomok „anyja és feje”. A XII. században épített viharos történetű – mi más is lehetett volna – bazilika valaha az első számú „Isten háza” volt az „örök városban”, s bár a homlokzati felirat még mindig ezt hirdeti, ezt a szerepet már jó ideje átvette a San Pietro (Szent Péter) a Vatikánban. A templom és környezete segít megérteni, miért is gondolhatjuk „öröknek” a várost, miközben persze a földi mulandóság ellenszerét a Tiberis partján sem találták meg. A térre Augusztus császár hozatta az időszámításunk előtti XV. században készült gigantikus obeliszket, a bazilika pedig túlélte a középkor megannyi megpróbáltatását. A „lateráni” megjelölés önmagában emlékeztet a régi római birodalomra, amelynek egyik, nem éppen szent életű polgára építtetett palotát nagyjából azon a dombon, ahol később a templom felépült.
Ám nekünk, magyaroknak a felsorolhatatlanul sok látnivaló – közöttük egy Giottónak tulajdonított freskó vagy a páratlanul szép és bensőséges kerengő – mellett kihagyhatatlan egy lateráni sír, amelynek lakójáról lebilincselően mesél egyik legműveltebb és legjobb tollú esszéírónk, Cs. Szabó László (1905-1984). A Római muzsika pompás tanulmányát itt még csak töredékesen sincs mód idézni, ám annyi mégis idekívánkozik, hogy a Szent Istvánunknak koronát küldő pápa kora egy történelmi pillanat erejéig megelőlegezte a XX. század legsikeresebb és legtartósabb politikai képződményét, az európai integrációt, ahogy Cs. Szabó írja: „Ottó és Szilveszter közös álmában megfogant egy újfajta európai tudat is”. Hogy miért? Jóval a pápák és császárok később végkimerülésig tartó viaskodása előtt az aquitániai születésű francia II. Szilveszter – Aurillaci Gerbert polgári nevén – és ifjú tanítványa, a még csak pelyhedző állú szász-görög császári sarj, III. Ottó páratlan szövetséget kötött; szinte megvalósulni látszott a régi Pax Romana, s az egykori impérium múltját megszépítve, még a barbár betörőkre is átragadt az „egyetemes sóvárgás” a béke után. Az öreg francia pap és a fiatal német császár valóságot ostromló ábrándjaiban „a múlt gyönyörű kísértő dalai” szólaltak meg, szirénhangok, amelyek „az újfajta római birodalomról, a keresztény népek szent közösségéről” énekeltek, s arról, hogy mindezt a „pápa és a császár egyetértő társuralma” majd rendben tartja. Ebbe az álom szőtte valóságba toppant be ténylegesen a Duna-mentéről érkezett követ, hogy a „varázsló pápa” és az Aventinuson trónoló császár egyaránt kinyújtsa kezét a „gondterhelt magyar kérelmezőnek”. Egy okkal több, hogy higgyenek a Romanum Imperium feltámadásában, az emelkedő napban, amely „hamarosan beragyogja az Egyesült Európát”. Íme, a jelenkori integráció történelmi előképe.
Ám az évszázadok időmérlegén szinte csak másodpercekig tartott a nyugalom. Mester és tanítványa – írja Cs. Szabó – csak azzal nem számolt, hogy nem olaszok: „Róma mindenét elveszítette csak a gőgjét nem, lakóinak jobban esett az örökös házi perpatvar, mint az idegen rend”. A béke álma szertefoszlott, Mars isten ismét bevonult Rómába, a váltólázban elhunyt ifjú császárt 1003 tavaszán követte a halálba tanára és mestere, a varázsló pápa. De a korona megmentette és fölemelte a magyarokat, akiknek kalandozó elődei ellen III. Ottó ősei nem eredménytelenül küzdöttek. Jól tette Fraknói Vilmos, a nagynevű magyar főpap és történetíró, hogy II. Szilveszter sírja fölé 1909-ben domborműves emlékművet állíttatott.
Turisták és statisztikák
Pápa és császár megálmodott békés, „egyesült Európája” egy évezredre visszaköltözött az elmékbe, s Cs. Szabónak igaza van: „ott pedig nem fog rajta sem fegyver, sem váltóláz, sem aggkor”. A második világháború után beköszöntött béke örömét, s a belőle fakadó „vándorlási” örömöt ma is megtapasztalhatjuk Rómában. A lateráni bazilikában és környékén még csak megvagyunk, de a Trevi-kút nagy vízköpőit még távolról is alig tudjuk megnézni: riasztó a tömeg, reménytelen vállalkozásnak tűnik átverekedni magunkat a turisták seregén. Csöndesen elballagunk. A késő délutáni Via del Corsóról viszont már valósággal menekülünk, lépni alig lehet, s fülsiketítő a hangzavar, valaki minden második sarkon harsogva zenél. Letérünk, két utcával odébb, a művészlakóiról híres Via Marguttán már meglepő csöndben élvezhetjük a lila akácok pompás látványát.
A valóság igazolja a statisztikákat: tavaly Róma város területének mindössze 0,3 százalékára összpontosult a turistaáradat 86,4 százaléka; vagyis az elsöprő többség „csak” a Colosseumra, a Trevi-kútra, a Pantheonra és a Vatikánra, valamint környékükre volt kíváncsi. A nagyjából 35 millió turista rekordforgalmat jelez, s egész Lazio tartományban a munkavállalóknak csaknem az egyötödét – 461 ezer embert – szívja fel az idegenforgalom. A kereskedelmi kamara jelentése azonban elégedetlen a számokkal; a szakemberek azt szeretnék – amennyire tudom, ez a budapesti turistaözönre is vonatkozik –, hogy a látogatók több éjszakát töltsenek a városban, szaknyelven szólva, a „vertikális turizmus” helyét minél inkább vegye át a „horizontális”. Ami laikus szóhasználatban azt jelentheti, hogy a vendégek ne csak azt a bizonyos 0,3 százalékot keressék fel.
Újságok és kioszkok
Mert látnivaló – mint legalább egy évszázada köztudott – tömérdek van, szédítő a kupolák, obeliszkek, templomok, kertek, romok, kerengők, műkincsek sokasága. Nem tudom, egyetértek-e Szerb Antal Utas és holdvilágának főhősével, akinek legnagyobb városélménye Róma. Nálam „versenyez” még egy-két metropolisz, de különben is minek mindig a „legeket” firtatni; ez szerencsére nem sportverseny, szép eredmény a „holtverseny” is. De most nem a közismert római csodák legalább töredékének áhítatos fölsorolása következik, hanem egy nagyon is köznapi utcai „látnivalóé”: Rómából ugyanis – ellentétben sok várossal, így Budapesttel is – nem vesztek ki az az újságosstandok, tehát az újságok. Ötven éve nagyjából ugyanazokat a lapokat vehettem meg, mint most a dohányboltokban – ahol olcsóbb a metrójegy, mint az aluljáróban –, vagy a kioszkokban, ahol a napi- és hetilapok sokasága mellett még sok minden más is kapható. Nem tudom a „hatalmas, bőséges áradású” olasz nyelven írott lapokat olyan könnyedén olvasni, mint Szerb Antal regénybeli Mihálya, de azt azért jó okkal sejtem – bár egzaktul bizonyítani nem tudom –, hogy a lapok mai tartalma meglehetősen eltér a Mussolini-világ idejétől: 1937-ben, az Utas és holdvilág megjelenésének évében „az olasz újságok általában eksztatikusan boldogok, olyanok, mintha nem is emberek írnák őket, hanem diadalmas szentek, akik éppen most szálltak le Fra Angelico egyik festményéről, hogy a tökéletes államrendet ünnepeljék”. A liberális demokráciákban ennek a diktatórikus egyhangúságnak – 1937-ben Mussolini már elfoglalta Etiópiát, s 1939-ben Albánia következett – nincs helye, minden gond és minden új platform ellenére virágzik a sokszólamú nyomtatott sajtó, amit az adatoknál ékesebben bizonyít, hogy a közszolgálati televízió egyik késő esti adásában a tartományi – tehát nagyjából a mi megyei kiadványainknak megfelelő – lapok főnökei, vezető riporterei beszámolnak a másnapi szám legfontosabbnak ítélt olvasmányairól. Az adás ott fél óráig tart, nálunk legfeljebb néhány percre lenne szükség.
De félre a hasonlítgatással. A mulandó, de örömteli jelen nekem régvolt „Rómákat” idéz fel, szeretteimmel és kivételes szakmai pillanatokkal: árnyak, alakok, vágyak ködlenek át kupolákon és bámulatos festményeken, de még a rengeteg építkezésen és a Campo dei Fiori piacának zárás utáni szemétkupacain is. Ezt a várost a most 200 éve elhunyt Lord Byron „hazájának” nevezte, a fiatalon elhunyt Keats-et siratva Shelley kevésbé fennkölten úgy fogalmazott, hogy itt „Halál-király / tartja férges és romlott sápatag / Udvarát”. Adynk viszont „gyönyörű örökséget” emlegetett, s áldotta a „nyüzsgő Rómát, / Mindennek átfogóját”. A „volt és lesz idők” között felnézek az ugyancsak felállványozott Hotel Imperiale falára a Via Venetón, ahol egykor költőnk lakott.
Ott volt az emléktábla ötven évvel ezelőtt is, s ott lesz ötven év múlva is, amikor én már rég nem leszek.