Volt, aki unta Michelangelót

Az év elején megjelenő kulturális előrejelzések vezető helyen harangozták be a British Museum május elején megnyitott Michelangelo, the last decades (Michelangelo, az utolsó évtizedek) című kiállítását. És valóban, az ikonikus londoni intézmény a tőle megszokott színvonalon és tömör, informatív táblácskákkal ellátva tárja a reneszánsz művészet és építészet rajongói elé Michelangelo (1475–1564) utolsó három évtizedének rajzait, vázlatait, építészeti terveit, leveleit és feljegyzéseit, melyek zöme házon belülről, illetve a Royal Collectionből érkezett.

1534 volt az az év, amikor Michelangelo végre (újra) maga mögött hagyhatta Firenzét és a Medicieket. Amit abban az időben aligha várhatott, hiszen az átlagos élettartam jóval rövidebb volt, mint most, hogy további harminc, többnyire termékeny év várt rá.

A kiállítás Michelangelo legtehetségesebb tanítványa, Daniele da Volterra portréjával indul idős, szakállas, elmerengő mesteréről, de a kurátorok már a következő teremben a sűrűjébe vágnak. Michelangelót VII. Kelemen pápa rendelte (vissza) Rómába, hogy közvetlenül a Sixtus-kápolna káprázatos mennyezeti freskója után fesse meg az Utolsó ítéletet. Miután a freskót frissen vakolt, nedves felületre kellett festeni, alapos tervezésre volt szükség, melynek bizonyítékai a kiállításon látható csodálatos vázlatok. Míg egyesek kezdetlegesebbek, inkább a kép kompozícióját készítik el, mások fejek és testek csodálatos részletességgel papírra vetett fekete krétarajzai.

Ahogy a galériákban előre haladunk, bámulattal adózhatunk az előtt, ahogy az egyre idősebb alkotó igyekezett megfelelni a Vatikán részéről fokozottan rá nehezedő nyomásnak. Bár egy, az 1540-es évekből származó, itt látható rövid szövegben határozottan elhatárolódik attól, hogy „építésznek tekintsék”, egymást követik a monumentálisnál monumentálisabb projektek – a pápa bensőséges magán imahelye, a Pál-kápolna, a Farnese-palota, vagy a római városkapu, a Porta Pia, a világ egyik legszebb tereként ismert Piazza del Campidoglio, nem is beszélve a Szent Péter-bazilika kupolájáról és apszisáról –, melyek tervrajzai a nézelődő szeme elé tárulnak.

A nagyszabású vállalkozás tárlók hosszú sorában elhelyezett levelek bemutatásával nyújt bepillantást Michelangelo habitusába. Míg unokaöccséhez, Leonardo Buonarrotihoz intézett sorai gyakorta nyersek, panaszosak, egészen más, hódoló, bókoló, nagyvonalúságról tanúskodó hangot ütött meg utolsó évei hűséges, vonzó megjelenésű partnerével, Tommaso de' Cavalieri nemesemberrel és az arisztokrata költőnővel, Vittoria Colonnával szemben.

Legszorosabb munkatársa Marcello Venusti volt, aki Michelangelo vázlatai alapján látványos festményeket bocsátott a megrendelők rendelkezésére, akik ugyan tudták, hogy ezeknek csak közvetve van közük a reneszánsz zsenihez, úgy érezhették, hogy a végtermékek annak áldását és szellemiségét egyaránt magukon viselik. Jól példázza ezt a munkamódszert az 1550 körülre datált A templom megtisztítása című papírvázlat, illetve Venusti olajképe.

A show utolsó termeire maradnak a fénypontok, köztük a méretes, két méter magas Epifánia, Michelangelo mindössze két megmaradt kartonjának egyike. A túlélő reneszánsz rajzok egyik legnagyobbikát és legjelentősebbjét Michelangelo műhelyében találták meg a halála után. Ez az első alkalom a XVI. század óta, hogy a Casa Buonarroti jóvoltából egy légtérbe került egy másik asszisztens, Ascanio Condivi hasonló című festményével. A nagyon törékeny, sérülékeny Michelangelo-rajzon hat évig dolgoztak a British Museum restaurátorai.

A záró fejezet az egyre betegesebb mester utolsó éveit átható vallásosságának és jótékonyságának állít emléket. A nyolcvanas éveiben készült Keresztre feszítés-sorozat üzenete, hogy az élettől búcsúzó művészt már leginkább a halál közeledte, a hit, az áldozatok és a megváltás gondolata foglalkoztatta.

Meglepetésre a kritikák inkább három, mint több csillagot adnak a British Museum kurátorainak. A The Guardian kifogásolja, hogy egyetlen szobrot sem sikerült a Great Russell Streetre hozni. Ítésze úgy érzi, a „rajzok nem voltak Michelangelo erősségei, az ő világa sokkal nagyobb szabású. Akkor volt igazán elemében, amikor egy hatalmas márványt faragott ki, vagy egy kupolával gazdagította Róma horizontját”. Jonathan Jones végeredményben „unalmasnak” nevezi a rajzokat, míg a The Times vezető művészeti ítésze felteszi a kérdést: „Hány mesterműre van szükség egy kiállításhoz?”. A válasz az, hogy kevesebb több lett volna, ha ötven helyett csak a képet tizedét láthattuk volna, nagyobb hatást érhettek volna el.

Sokkal elismerőbb a Telegraph kritikusa, Alastair Sooke, aki „szofisztikáltnak, intenzívnek, ábrándozásra késztetőnek, lenyűgőzőnek, tiszteletet parancsolónak” tekinti a látottakat. Legjobb talán személyesen meggyőződni a művészóriás tündöklésének és hanyatlásának bizonyítékairól!