„Cserben hagytuk az embereket, cserben hagytuk az országot, cserben hagytuk magunkat.” Ezt Steve Clarke, a skót szövetségi kapitány mondta a németektől elszenvedett 5-1-es vereség után. Nálunk pedig részint bekövetkezett a megvilágosodás, azaz néhányan hirtelen okosabbak lettek a svájciak elleni 1-3-tól, mondván: pusztán annyi történt, hogy kikaptunk egy jobb csapattól – érdekes módon Kölnig erre nem derítettek fényt – vagy olyan „szakértői” elemzésekkel magyarázták a sima vereséget, amelyek feneketlen mélysége szerint a svájciak már kezdettől fogva húzták az időt…
Valójában miért az időt húzták volna, amikor a labdát is lazán húzogathatták?
Az állami pénzen és gyeplőn tartott nemzeti televíziótól, rádiótól, sportújságtól azonban nem várható más, csak az, amit a legfőbb szurkoló hallani-olvasni akar.
A skót szakvezető azonban nyugodtan – már amennyire nyugodtan – nevezheti „müncheni mészárlásnak” a nyitányt, és nyíltan vállalhatja: az utóbbi 72 órát azzal töltötte, hogy megpróbálja helyrehozni azt a kárt, amelyet csapatának okozott. „Lehet, túl sok információval tömtem tele a játékosok fejét; már azt sem tudták, mit csináljanak labdával vagy a nélkül.” Majd arra a kérdésre, hogy mit tesz másként ma a svájciak ellen, azt válaszolta: „Igyekszem megelőzni, hogy megint öt gólt kapjunk.”
Már készülnek a németek a magyar futballhuligánokra, a válogatottjuk fehér helyett lila-rózsaszínben fog pályára lépni a mieink ellenJó volna, ha a magyar válogatott sem szedne be újra hármat, de ez az ellenfél erőssége és honfitársaink védelmének meghökkentő kölni gyengesége miatt korántsem garantálható. Az 1-3 is fájdalmas volt, ám a leginkább a hátsó sorok és a középpályás négyes teljes zavara sajgott. Már-már olyan volt, mint a foghúzás, amely kedden elkerülte Stuttgartot, mivel a ma este 6 órakor kezdődő német–magyar találkozónak otthont adó városban sztrájkba léptek a fogorvosok. Azért nem dolgoztak, mert szerintük „lehetetlenek” a munkakörülmények: túl sok a bürokratikus kötelezettség, nincs elég szakképzett asszisztens, mindezek miatt alig jut idő a betegekre, ráadásul megnövekedtek a költségek…
Én azért azt hiszem, a magyar fogorvosok többsége cserélne velük; egy stuttgarti valószínűleg el sem tudja képzelni, milyen a klíma, mondjuk, a pesti Szentkirályi utcai sürgősségi ellátáson.
Toni Kroosnak a nyaka fáj. Ehhez képest a skótok ellen 102 passzából 101 jó volt: nem kiskutya. A Stuttgarter Zeitung azt írta: „A 34 éves játékos úgy határozza meg, mi történjen a pályán, mint senki más.” A Berliner Kurier meg így áradozott: „Játéka fenséges tisztelgés volt Franz Beckenbauer emléke előtt.”
Kroos a nyakáról most azt mondja: „Még nem tökéletes, de már jobb.” Ám a fej, ami azon a nyakon van, kétségkívül makulátlan.
A németek eltökéltek. Edzőkabátjukra hazájuk térképét festették. Az overallra egy nyilat tettek az adott játékos szülővárosa felé, és a labdarúgó nevének kezdőbetűit varrták a mezén lévő számmal. Ez Manuel Neuer dzsekije esetében így fest: MN 1, és irány Gelsenkirchen.
Kroos, Jamal Musiala, Florian Wirtz egyaránt a legmagasabb osztályzatot, az 1-est érdemelte ki az első mérkőzésen – 2-esnél rosszabbat senki nem kapott –, ám az 5-1-hez hasonló világszámot hajtott végre Marvin Wildhage influenszer is, aki 3200 euróért plusz 1800 euró szállítási díjért Kínából megrendelte a kabalamackó Albärt mását, és abban beslisszolt a nyitó találkozóra. „Egész nap izzadtam, de itt állok a pálya szélén” – büszkélkedett a 27 éves „feltaláló”.
A rendezők morogtak, ahogyan a német válogatott vezetői és játékosai is szívják a fogukat a bíróküldés miatt, mert a magyarok elleni mérkőzést az a holland Danny Makkelie dirigálja, akiről a házigazdák egyhangúan állítják: „Arrogáns ember.”
Ez kedvezhet honfitársainknak, miként az is, hogy a vendéglátók biztosak az újabb győzelemben, s mert jelenkori futballistáik hajlamosak a könnyelműségre, a németekről is elképzelhető az, amire Szoboszlai Dominik célzott a magyar–svájci meccs után, hogy hazánk fiai azt hitték, magától zsebbe kerül a három pont.
Erre magyar részről a szerdai meccs előtt még gondolni sem lehet, noha a két válogatott legutóbbi négy németországi mérkőzése közül csak egyet vesztett el a magyar csapat (2016-ban 2-0-ra kapott ki Gelsenkirchenben). Az 1954-es berni vb-döntő 50. évfordulójára Kaiserslauternben rendezett találkozón – Torghelle Sándor duplájával – honfitársaink nyertek 2-0-ra, a 2021-es Eb müncheni csoportmérkőzése 2-2-vel zárult, míg 2022-ben, a Nemzetek Ligája keretében – Szalai Ádám lenyűgöző oxfordjával – 1-0-ra győztek hazánk fiai Lipcsében.
Kétséges azonban, hogy az utóbbi sikert miként kell kezelni, mert az állami sportsajtó kiválóságainak egyike ezt írta az NL hajnalán: „A tét nem kicsi, a győztes megnyerheti a csoportját, a vesztes visszacsúszhat a B ligába. Hűha! Valahogyan meg kellene próbálnom értelmezni ezt a tétet, miközben arra igyekszem koncentrálni, hogy valahogy elkergessem az újra és újra oda pofátlankodó kérdést: »És akkor mi van?« Nehezíti az értelmezést, hogy e kasztrendszernek a válogatott futballban semmilyen hagyománya nincs. Akárhogyan próbáltam, egyszerűen nem sikerült még érzelmileg belaknom a Nemzetek Ligáját. Ez az európai futball legfrissebb kezdeményezése, mégis árad valami förtelmes romlottságszag az egészből. A csúcsra járatott marketing és píár ellenére a napnál is világosabb, hogy az egész csak a pénzről szól. (…) A Nemzetek Ligájának az én olvasatomban nincs valós tétje, mert úgy fest, mint egy főúri vacsora. A grófok és bárók biztosak lehetnek benne, hogy jóllaknak, az asztal alatt törleszkedő kutyák pedig csak remélhetik, hogy néhány csont nekik is lehullik.”
Maradjunk az Eb-nél, amelynek mai találkozóján a magyar csapat csak akkor lehet egyenrangú vetélytárs, ha visszatér ahhoz a szervezett és fegyelmezett védőjátékhoz, amelyen sikerei alapultak.
Honfitársaink közül sokan játszottak és játszanak Németországban, a közeg korántsem idegen a számukra. A helyzetet nyilvánvalóan nehezíti, hogy most szinte kötelező lenne a pontszerzés, ráadásul egy rosszul sikerült fellépés után, amely – bár minden mérkőzés más – az önbizalmat semmiképp sem erősítette.
A meccs úgy kezdődik, hogy a németeknek a mezük lesz rózsaszín. Nekünk meg az álmunk.