Az ok-okozati összefüggések megértése, az emlékezés rendkívüli jelentőséggel bírnak, ugyanis segíthetnek megérteni, hogy miért történhetett meg mindaz a szörnyűség, ami immár harmadik éve hozzátartozik ukrán családok millióinak életéhez. Lehet, hogy sokan már nem szeretnének visszanyúlni a kezdetekhez, pedig annak megértése, hogy miért törhetett ki a háború, megkönnyítené a lezárását is.
Számos elemzés foglalkozott azzal, hogy Oroszország birodalmi újragondolása, a világhatalmi szerep vágyálma miért válhatott természetessé Vlagyimir Putyin egyszemélyes diktatúrájában. A cári évszázadokból szinte változatlan formájában megörökölt hatalmi berendezkedés, a félfeudális játékszabályokkal működő politikai felső tízezerrel, elkerülhetetlen feszültségbe került a sokadik technológiai forradalmát élő demokratikus világgal. Voltak évek, amikor úgy tűnt, hogy az idő múlásával, a fejlődéssel ezek a feszültségek feloldódhatnak. Sajnos nem így történt. Mostanra kimondhatjuk, hogy Oroszország, az orosz elnök, és a moszkvai politikai elit valójában egyáltalán nem ismerte meg a környező világot, Európa működését, gondolkodását. Nem értette azt, a demokráciát, a jogállamiságot felszínes huncutságnak tekintették, olyan gyengeségnek, ami könnyen kijátszható az államközi kapcsolatokban és a nagy világgazdasági folyamatokban.
Ez természetesen egy kicsit sem gátolta az állam lerablásán mérhetetlen vagyonokat felhalmozott politikai és gazdasági elit tagjait, hogy korlátlanul kiélvezzék a nyugati világ megvásárolható jólétét. Orosz milliárdosok tartották el és juttatták szédítő extraprofithoz a világ luxusiparát. A boldogság nem ismert határokat. Közben évtizedek teltek el úgy, hogy Putyin építgette a birodalmi méretű Patyomkin-faluját. A pazar Moszkva és Szentpétervár csillogása, a téli olimpia és a labdarúgó-világbajnokság megrendezése, a Forma-1 futamok, csupa látványos trófea volt. A trükk bevált, a világ megkajálta azt, amire nagyon vágyott.
Így a legtöbben el sem akarták hinni azt, ami először 2008-ban Grúziában, majd hat év múlva a Krím-félszigeten és Kelet-Ukrajnában történt. Oroszország elvette, amiről úgy gondolta, hogy az övé. Elvette, majd folytatta 2022-ben a totális háború kirobbantásával. Putyint ekkor érte a történelmi tévedéséből fakadó nagy meglepetés. A nyugati világ, Európa és az Egyesült Államok a Moszkva által feltételezett tehetetlenség, megosztottság és meghátrálás helyett beleállt a történetbe. Felismerték, hogy az orosz elnök által megálmodott új világrend valójában az újkori demokráciák létezését kérdőjelezi meg.
Ennek megértéséhez hosszú utat kellett megtenni az euroatlanti világ vezetőinek. Ahogy Moszkva nem érti a Nyugatot, úgy Berlinben, Párizsban, Londonban és Washingtonban sem ismerték kellő mélységben a az orosz birodalmi működés lényegét.
Pedig Putyin egy adott ponton félreérthetetlenül tudatta szándékait. 2007-ben a müncheni biztonságpolitikai fórumon elmondott beszédében az orosz elnök vádolt és fenyegetett. A címzett elsősorban az USA volt, de kijutott a NATO egészének is. Az akkori amerikai elnök csillapítani próbálta a hallottak okozta feszültséget. Bush megbízható embernek, sőt, barátnak nevezte Putyint. Nem tudhatjuk, hogy ez naivitás volt, vagy diplomáciai szemfényvesztés. Azóta már tudjuk, egyik állítás sem bizonyult igaznak. No, de sebaj, mondhatnánk, lehet virágzó együttműködést építeni kölcsönös érdekekre alapozva, haverkodás nélkül. Viszont a bizalom elvesztése ellehetetleníti a párbeszédet. Sőt, egy adott ponton értelmetlenné teszi az álláspontok egyeztetését, mivel minden megállapodás csak annyit ér, amennyit be is tartanak belőle.
Ezzel el is jutottunk a mai háborús valóságunk egyik legkényesebb jellemzőjéhez. A nyugati diplomácia súlyos pofonok sorozatát megélve ismerte fel azt, hogy Putyin személyében egy megbízhatatlan, a szavahihetőségét teljesen lenullázott politikus irányítja Oroszországot. Szokatlan, de vannak értékelések, amelyekben kertelés nélkül beteges hazudozónak nevezik a Kreml urát. Márpedig akkor hogyan lesz ebből békekötés, olyan megegyezés, ami mindenki számára megnyugtatóan rendezi el a kezelhetetlennek látszó feszültséget? Kivel lehet megállapodni úgy, hogy az holnap is érvényes legyen?
A jelek arra utalnak, hogy a világ eljutott ahhoz a ponthoz, ahol a békítő kompromisszumok szerepét átveszi az erő politikája.
Mielőtt bárki háborúpártiságot kiáltana, gyorsan érdemes tisztázni a fogalmakat. Háborúpárti az, aki azért, hogy a képzelt vagy valós érdekeit érvényesítse, hajlandó fegyveres úton, a szomszédos államot megtámadva kirobbantani egy háborút. Ugyancsak háborúpárti az, aki az agressziót elszenvedővel szemben elfogadja a támadó fél követelését és elvárja, hogy az áldozat lemondjon területei és szuverenitása egy részéről. Ezzel szemben békepárti az, akinek elfogadhatatlan mások megsemmisítése, katonai, vagy egyéb eszközzel való megtámadása.
A békepártiságot nem kérdőjelezi meg a fegyverek, a hadsereg önvédelmi alkalmazása az agresszorral szembeni harcban.
Ha ezeket az alapvetéseket el tudjuk így fogadni, akkor jobban megértjük, hogy miért volt annyira fontos a Svájcban megrendezett békekonferencia, amely Volodimir Zelenszkij ukrán elnök reményei szerint Szaúd-Arábiában folytatódhat Oroszország és Kína részvételével.
Áttörés nem volt a svájci békekonferencián, de Magyarország is aláírta, hogy a háborúnak csak úgy lehet vége, ha Ukrajna nem veszít területetStansstadban Joe Bident alelnöke helyettesítette. Miközben Kamala Harris megerősítette Washington elkötelezettségét Ukrajna támogatása és a béke mellett, Putyin háborús ultimátuma és a fenyegetések hatására sokkal keményebbé vált a NATO és azon belül is az USA pozíciója. Ukrajna szövetségeseinek legutóbbi döntései azt jelzik, elfogyott a türelem. Moszkva több mint két év alatt nem ismerte fel, hogy az Ukrajnának visszafogottan folyósított támogatással a Nyugat nyitva hagyta a kihátrálás lehetőségét. Az ukránok mindig csak olyan és annyi fegyvert kaptak, hogy fenn tudják tartani az erőegyensúlyt a fronton. A tervezett 2023-as tavaszi ellentámadás nem is valósulhatott meg, mivel a beígért fegyverzet harmadával, légierő nélkül őrültség lett volna nekirontani az oroszok által gondosan kiépített hármas védvonal-rendszernek.
De Moszkvában már korábban észrevehették volna, hogy mennyire visszafogják a nyugatiak az ukránokat. Egészen ez év tavaszáig Kijev olyan eszközökhöz jutott, melyekkel még a Krím-félsziget célpontjait is csak korlátozottan tudta elérni. Az orosz hátország katonai létesítményei pedig kifejezetten tabuk voltak. Az amerikai adminisztráció példátlan módon elismerte, hogy hibázott a halogatással, Biden elnézést is kért Zelenszkijtől.
Ez év elején aztán kiderült, hogy a nyáron, feltehetően július közepéig hadrendbe állnak az első F-16-os vadászgépek. Moszkvában feltehetően ennek hatására, valamint érzékelve az ukránok átmeneti tüzérségi lőszerhiányát, úgy döntöttek, hogy megkísérlik újabb kelet-ukrajnai területek elfoglalását. Ezt az első félévre elnyújtott támadó műveletet két nagyon fontos, kommunikációs aktivitással támogatták meg. Az egyik azt volt hivatott elhitetni a világgal, hogy Oroszország gazdasága nehézségek nélkül, szinte megerősödve hasít a nyugat szankcióinak dacára. Még Ukrajna szövetségeseinek egy része is kezdte elhinni az orosz gazdasági csodáról szóló meséket. Majd jött a Gazprom 14 milliárd dolláros éves veszteségét ismertető információ, ami egy csapásra lerántotta a leplet a birodalmi méretű szemfényvesztésről.
A másik kampány az atomháborútól való félelemre épített. Az orosz tv-csatornák politikai vitaműsoraiban már korábban, lényegében Ukrajna lerohanása óta állandó elemmé vált az atomcsapással való fenyegetőzés. A propagandisták által használt szófordulatok mellett mostanság már bevetették a katonai szakértők elemzéseit: hol, mekkora – leginkább taktikai – töltettel és kiket lehetne megrendszabályozni. Az európai fővárosok többsége mellett jutott gombafelhő ukrajnai frontszakaszokra, gyéren lakott területekre, de városokra is. Az orosz központi propaganda atomőrületére feltűnően rímelve magyar, szlovák és számos nyugat-európai médiua elárasztotta a közösségi felületeket pánikkeltésre alkalmas publikációkkal.
Gátlástalanná az EP-választás hetében fokozódott a nukleáris riogatás. Valójában a legprofibban felépített nemzetközi léptékű kommunikációs műveletet láthattunk, aminek fontos eleme volt az orosz-belarusz atomfegyverzeti hadgyakorlat. A közel egy hónaposra tervezett gyakorlat bejelentett célja az, hogy modellezzék a Belaruszba telepített taktikai atomtöltetek bevetésének módozatait.
Ez a színjáték nem maradt észrevétlen a NATO vezetőinek körében, akik szerint nem nyert bizonyítást, hogy valóban atomcsapásra alkalmas eszközöket mozgatnak belarusz katonai létesítmények között. A nyilatkozók azonban emlékeztettek arra is, hogy Ukrajna lerohanása előtt Moszkvában és Minszkben gyakorlatnak hazudták a határ mentén gyülekező haderőt.
Természetesen mindez önmagában még kevés lett volna a kemény válaszlépések megtételéhez. Viszont a balti-tengeri határvonalak megkérdőjelezése, a skandináv térségben megszaporodott légtérsértések, az orosz kommunikációban egyre agresszívabbá fokozott atomhisztéria, és Putyin bejelentése, hogy fegyverzetet tervez átadni olyan országoknak, amelyek fenyegethetik Ukrajna segítőit, már átlépte azt a szintet, amit szó nélkül lehetett hagyni. Ezúttal azonban sokkal többről van szó, mint azt megszokhattuk. Franciaország és az Egyesült Királyság már hetekkel ezelőtt hangnemet váltott. Most a NATO főtitkára bejelentette, konzultációk zajlanak olyan rakéták készenlétbe állításáról, amelyek jelenleg tárolókban vannak. Mivel a NATO bármilyen nukleáris eszközét érintő aktivitás Európában amerikai hatáskörbe tartozik, ez a közlés Washington lépéseként értelmezhető.
Ez az erődemonstráció azt jelenti, hogy a NATO új fejezetet nyitott Oroszország elrettentésében.
Párizs és London után Washington is egyértelművé tette, hogy még intenzívebbé teszi Ukrajna segítését. Oroszországnak az eddigieknél is fájdalmasabb gazdasági szankciókkal és diplomáciai nyomásgyakorlással kell számolnia. Katonai téren pedig olyan nukleáris fejlesztéseket készít elő Washington, melyekkel példátlan fegyverkezési versenybe kényszeríti Oroszországot.
Amikor legutóbb hasonló döntés született a Fehér Házban, a Szovjetunió roppant meg gazdaságilag és hullott darabjaira. A történelem sokszor ismétli önmagát, de azt biztosan állíthatjuk, hogy az ukránokon kívül kevesen örülnének Oroszország szétesésének. Vannak elemzők, akik már most úgy fogalmaznak, hogy „Putyinnak sikerült felébreszteni Biden-ben Ronald Reagant”.