Péterfi Judit: Azt éreztem, rendszerváltást akarok, nem tudtam vállalni a mismásolást

– Egyik érdekes műsora volt a Sikerszféra. Nem gondolt arra, hogy csináljon egy Lúzerszférát is?

– Néha gondoltam rá, hogy saját magamról le tudnám forgatni. A külvilág, a társadalom azt üzeni, ha elesel, sikertelen vagy. Ha nem vagy optimista, sikertelen vagy. Ha nem gondolkodsz pozitívan, lúzer vagy. Úgy két éve én is úgy éreztem, mélyponton vagyok. Esek, kelek, folyamatosan kudarcot vallok. Az élet minden területén. De ma már nem így gondolom. Komoly önvizsgálat, terápiás munka volt ide eljutni.

– Még mindig sokat foglalkoztatja a siker? Mit ért ezalatt?

– Nem egészen azt, amit általában szoktak. A műsor főcímébe betettem egy képet, amelyen megfogom a nagymamám kezét. Egy beszélgetésünkben arra jutottunk, az a sikeres, aki este lefekszik, és reggel felkel. Én erre a sikerre is gondolok. Vagy arra, hogy sikeres vagy, ha családod lehet. Nem az a lényeges, van-e luxus­autó, milyen a lakás, miféle közegben mozog valaki, kikkel fotózkodik a közösségi portálokon. Számomra a belső siker sokkal fontosabb. És akiket meginterjúvoltam, hasonlóan gondolkodtak.

– Írt egy akár önismeretinek is nevezhető könyvet, ismert szakemberekkel készült interjúkkal, a lelki sérülések feldolgozásának, elengedésének problémájáról. Az egyik fejezetnél úgy éreztem, a gyötrődései mögött mintha egy totális elégedetlenség lenne a világgal szemben.

– Inkább értetlenségnek nevezném, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy a világ nem ért és érez engem, vagy én nem értem és érzem a világot. És ami a könyv egészén végigvonul, az az igazságtalanság. Mindezt valóban nehezen emésztem.

– Igazságtalanság a szakmai szférában, a magánéletben… Mintha valóban meghatározó komponense lenne az életének.

– Maga az élet megfoghatatlan. Minden olyan képlékeny, változó. Amikor elkezdtem írni a könyvet, iszonyú nagy düh, harag, meg nem értettség feszített. Mélyponton voltam. De csak eljött a fordulópont, ahol ez szépen átalakul. Éreztem, ahogy írom ki magamból a megemésztetlen folyamatokat, traumákat, csalódásokat, majd ahogy elindulnak az interjúk a szakemberekkel, jönnek fel a kérdések, a problémák, amelyek a triggerpontjaim voltak. És azt láttam, hogy lassan megoldódik, lecsendesül, aminek le kell.

– Megnyugvásig mégsem jutunk el. Mindvégig állandó érzelmi, lelki hullámzás zaklatja fel az olvasót.

– Ennek a folyamatnak nincs mesébe, filmekbe illő íve. Legalábbis életem végéig. Remélhetően még a közepén tartok. Pár dolog tisztázódott bennem, de folytatódik tovább a hullámvasút, csak talán más amplitúdóval. Katarzisok és mélypontok váltják egymást, ezt muszáj elfogadni, és a megértés mutatja az elengedést, a metódust így tanulom. De mindenki írja meg a saját receptjét, dolgozzon rajta. Én is melóban vagyok még saját magammal. Amúgy nagyon tudom hozzá ajánlani az írásterápiát. Magam sem gondoltam volna, hogy ennyit segít majd a problémák feldolgozásában.

– Mindezek után hogy áll a címadó „engedd el!” felszólítással?

– Ugyanúgy hidegrázásom van tőle, mint eddig. A lelki problémáktól nem lehet vállrándítással megszabadulni. Ez egy hosszú, távolról sem egyenes vonalú folyamat. Édesanyám haláláról azt gondoltam, hogy már feldolgoztam. És tíz évvel később kiderült, hogy nem; van még vele munkám, gyötört tovább a bűntudat. Rákos beteg volt, és folyamatosan ostoroztam magam, mindent megtettem-e érte, megfelelő kezeléseket választottunk-e, nem kellett volna-e többet tennem. Nagymamám halála nyújtott végül segítséget. Tudtam, miben hibáztam egykor, és az élet megadta a lehetőséget, hogy ezúttal mindent jól csináljak. Katarktikus élmény volt, és sokat segített abban, hogy tudjak elengedni.

– Térjünk vissza a sikerre. Pontosabban a nem teljes sikerre. Ha végigtekintünk a pályáján, sok mindent elért, a szakma elismert tagja, a műsorai hatásosak, innovatívak, és mégis, az igazi sikerbe robbanás még nem jött el. Feszítő érzés lehet.

– Én ezt másképp látom. Az emberek többnyire azokat tartják sikeresnek a televíziózásban, akik mondjuk show-műsorok háziasszonyaként jelennek meg. Akkor vagy sikeres, ha minden újság címlapján ott vagy, ha megválasztanak valami újságírói gálán a legjobb műsorvezetőnek. Ebben akarnék én versengeni? Az RTL és TV2 közegében? Képtelenség. Én mást képviselek, terepen dolgozom, a kérdezés az én eszközöm. Édesanyám népszerű hírolvasóként szeretett volna látni, és lett volna lehetőségem ezen az úton, de rájöttem, nem való nekem. A saját sorozataimat szeretném folytatni ott, ahol lehet, a net erre tökéletes felület, ha sikerül megteremteni rá a költségvetést. De igen, feszít az, hogy tudom, képes lennék jó műsorokat készíteni, de nem áll módomban. Pedig nekem ez lenne a siker.

– Értem, de ahogy a pszichológusok kérik: az érzelmeiről beszéljen! Sok mindent helyre lehet tenni racionálisan, mégis kínozza az embert.

– Ha innen közelítünk, frusztrált és enerválttá tett, hogy mennyire nincs igény a televízióknál intellektuális műsorokra, milyen minőséget szolgáltatnak. Vagy amikor látom, hogyan lesznek influenszerekből hírháttérműsor-vezetők, producernejekből show-műsorok háziasszonyai. Ezt muszáj volt elengednem, nem vitt előre. Az az érték, amit én értéknek gondolok, ma a többségi társadalomban nem érték, de tudom, van igény a munkámra, a gondolatiságomra, a mozijainkra, csak egy sokkal szűkebb közegben. Nem akarok már mindenkinek megfelelni, aki akar, követ majd.

– Hogyan értékeli ebből a szempontból a Partizánt?

– Ez teljesen más profil. Közéleti tartalmakra van igény, ők nagy injektálást kaptak ehhez, amivel jól éltek. Stúdióban dolgoznak, ami könnyebben finanszírozható. Óriási eredmény persze, hogy ilyen szintre hozták magukat.

– Más országokban tarkább a kínálat, könnyebb létrehozni az anyagi bázist?

– Sok helyen igen. Az online csatornáknál mindenképpen. Mert a hirdetők pontosan tudják, az internet milyen lehetőségeket rejt. A reklámból pedig vissza lehet forgatni bizonyos összeget újabb és újabb műsorok készítésére. Nálunk még mindig nehezen fogadják el, hogy muszáj elhelyezni reklámot, és azt a néhány hirdetőt is be kell építeni az adásokba, akik célirányosan jönnek. Gyakori ellenérv, hogy a magyar nézők az interneten nem nézik jó szemmel a hirdetéseket. Miközben a televíziónál elfogadják, hogy 20 percenként esetleg 5-10 perces reklám van. A neten csak ebből származik bevételi forrás, ha nem közszolgálati, politikai a tartalom. De sokan még mindig csak abban gondolkoznak, mit hoz a tévé. Pedig már nem olyan nagy üzlet. Egy színvonalas beszélgetőműsornak ott maximum százezres a nézettsége. A Youtube-csatornádon ennek a többszörösét is el lehet érni, a tartalom folyamatosan, akárhányszor megtekinthető. Mégsem találtam olyan sales managert, marketingest, aki azt mondta volna, álljunk össze, én ismerem a lehetőségeket. Nem véletlen, mert Magyarországon a legnagyobb kereskedelmi csatornáknál dolgoznak. Nekem kellett izzadva ügyeskednem, hogy találjak hirdetőket, miközben ez egy más szakma. A Magánszférát és a Privátszférát is külső gyártásban, a cégemmel készítettem, de ezeket megvásárolták tévécsatornák. A Sikerszférát hirdetőkből finanszíroztam, így kerülhetett aztán adásba az ATV-n. De jött a Covid, és a hirdetők lehúzták a rolót.

– Talán maradni kellett volna a közéleti tartalmú műsoroknál.

– A politikai műsoraimat folytatnám, de nem találni befektetőt, aki merné ezt finanszírozni, pedig örömmel fogadnám, ha függetlenként kérdezhetnék, továbbra is kritikusan.

Az átlagos tévénézők ráéreztek ezeknek a műsoroknak a szokatlan aurájára, a váratlan vizuális elemekre, de van egy budapesti elit, amelynek csak az megy át, ahogy stúdióban, hagyományos hírháttérműsorokban kérdezik a politikusokat.

– Rengeteg sikeres influenszerműsor és a TikTok is a meglepő vizuális mozzanatokra épül.

– Ezektől fűszereződik egy műsor. Igyekeztem elérni, hogy a nézők ne csak a párbeszédre figyeljenek, hanem arra is, milyen a háttér, milyen reakciói, megmozdulásai vannak az alanynak. Én élvezem, amikor esik az eső, elromlik a kamera, amikor a riportalany teljesen zavarban van, mert nem szokta meg, hogy megigazítom a hangját, és közel megyek hozzá, be az aurájába vagy ironizálok vele. Eszembe jut Vona Gábor, ahogy vonakodik, ő nem megy el moziba, mi lesz ebből. Mire azt mondtam neki: Ne haragudjon már, miniszterelnök akar lenni, és nem megy el moziba, mert fél, hogy mit szólnak hozzá az emberek? Ez komoly? De tetszett, ahogy felvillan benne és a többi alanyban is a hétköznapi ember, amivel közelebb kerülhetnek hozzánk. Jó lenne még ilyen beszélgetéseket csinálni.

– A politikusok magánszférája után bekerült a politikai szférába is: Márki-Zay Péter sajtófőnöke volt a 2022-es kampányban. Miért vállalta?

– Nagyon szerettem volna változást elérni. Sokan arcvesztésnek titulálják az ilyesmit. A háttérben dumálnak, osztják az észt, de amikor tényleg a neved, arcod, karriered forog kockán, kevesen állnak bele a cselekvésbe. Én úgy láttam, elfogyott a levegő, a tér a médiában, nem hittem, hogy a kérdéseimmel bármit is szolgálhatok. Egyszerűen azt éreztem, beleálltam a falba, nem bírok így élni tovább, rendszerváltást akarok, muszáj valamit lépnem. Nem tudtam vállalni, hogy mismásolunk, kicsit belemegyünk a politikába, kicsit nem, ne áruljuk el, hova húzunk, de azért elmegyünk jó kapcsolatokat építő rendezvényekre… Amikor elvállaltam a sajtófőnöki szerepet, az volt bennem, ha segíteni tudom az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét a tudásommal, hogy jártas vagyok a kommunikációban, médiatréningekben, sajtóval dolgozom, akkor mennem kell. Csakhogy kívülről nem látod, mit rejt a politika bugyra valójában. Nagyon naiv voltam, amikor azt gondoltam, porszemként, sajtófőnökként valamit is hozzátehetek a dolgok alakulásához. Nyakig kell gázolni a tóban, hogy megérezd, milyen mély, és elsüppedsz benne.

– Mikor ingott meg a hite az összefogás sikerében?

– Először csak annyit látsz, ott egy miniszterelnök-jelölt, akiben bízol. Én dolgoztam, forgattam már vele. Majd amikor benn vagy a kampányban, és meglátod az összefonódásokat, kompromisszumokat, szövetségeket, érzed az álságosságot. De még ehhez is idő kell. Hiszen az embereknek nem mutogatják, hogy is van ez. Amikor csak ültem a televízió előtt, teljesen mást gondoltam én is a politikáról. Aztán a valóságos terepen a fejedhez kapsz: Atyaúristen! Ez így működik? Itt én nem tudok semmit tenni. És talán ezért sem vágott pofán az eredmény. Nem azért estem össze, mert megbukott az ellenzéki összefogás. Az emberi viszonyulásokon, az egész kumulálódásán, működésén rendültem meg. És elkezdtem lelkileg elengedni ezt a történetet, majd azt mondtam magamban, mindegy, mi lesz, csináljuk végig tisztességesen, becsületesen. (A kampánnyal kapcsolatos további élmények, benyomások a cikkhez készült videóban hallhatók. – A szerk.)

– Az „írásterápia” után most hol tart? Mire készül?

– A YouTube-csatornámon láthatók lesznek majd a könyvben szereplő interjúk, és szeretnék még több ilyet készíteni. Ebben hiszek most. Valamiért errefelé terelt az élet. A közéleti interjúkra akkor térek vissza, ha képesek vagyunk financiális hátteret teremteni a műsorokra.

– Létrehozott közben egy alapítványt is.

– Igen, mert aggasztó, hogy a mai örvénylő médiának mekkora hatása van az emberekre, mennyire képes befolyásolni, megtéveszteni őket. Ezért gondoltam arra, összefogunk egy csapattal, és hátrányos helyzetű településeken, ahol van rá igény és lehetőség, megpróbáljuk népszerűen tanítani a médiakommunikációt, eligazítani az embereket a rejtelmeiben, manipulációiban. Én hiszek az edukációban. Nem lehet könnyedén viszonyulni a mai médiához.

De ez persze csak úgy lehetséges, ha magamon is változtatok.