Egy édesanya segélykérése

– A világ összes könnyét kisírtam az elmúlt három hétben – kezdett bele történetébe az édesanya, aki most kéthetente hétvégén láthatja csak tízéves kisfiát, aki május óta az ország másik felében él az apával. Pedig későn született, egyetlen kisfiával eddig szinte szimbiózisban éltek, amit sokan tanúsítanak környezetükben, még az igazságügyi szakértők is leírták.

– Megismerkedésünkkor kiderült, tíz évvel vagyok idősebb az apánál. Belesodródtam ebbe a kapcsolatba. A kisfiunk nem sokkal az összeköltözésünket követően, váratlanul fogant meg, amit az apa nem fogadott el, nem akarta a gyerek világra jöttét sem. Így bár együtt éltünk, titkolta a várandósságomat a családja előtt, ami mély nyomott hagyott bennem a 9 hónap alatt. Végül, a terhességem utolsó hónapjában aláírta az apasági nyilatkozatot. Budapesten laktunk, de a kisfiunk megszületését követően azonnal a családja közelébe költöztünk, a fővárostól több száz kilométerre. Már ekkor megmondta, „ha megszülöm a kisfiunkat, megszűnik a kényeztetésem”. Mindig okosított, felolvasta könyvekből heti rendszerességgel, hogyan kell gondozni egy kisbabát, és le is szidott, ha valamit szerinte nem jól csináltam. Pedig mindenre én tanítottam a kisfiamat, én gondoskodtam róla és láttam el a nap 24 órájában. Ő szinte semmiben nem segített, én pedig négy év alatt teljesen kiégtem. Dolgozni sem tudtam visszamenni, mert szerinte az anya helye otthon, a gyerek mellett van – meséli a csap­da­hely­zetet, amibe került.

– Előfordult, hogy kisfiammal együtt ott hagyott minket a nyári melegben egy távolabbi városban, majd hazament autóval az akkori lakhelyünkre, ahová mi öt órával később érkeztünk vissza. Kijött elénk a vonathoz, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Ezeket és a többi, kisfiammal szembeni veszélyeztetését leírtam mind, de csak akkor, amikor elkezdődött az apa ellen egy gyámhivatali eljárás, kiskorú veszélyeztetése tárgyában – ennek ellenére É. mégsem talált sehol meghallgatásra, csak azt a választ kapta: „nem tud bizonyítékokat felmutatni” az apa bántalmazó viselkedésére.

Hiába történt a ’90-es évek óta jogi szinten számos előrelépés – például büntetőjogi tényállás lett a kapcsolati erőszak, és bevezették a távoltartás intézményét –, a gyakorlatban a mai napig tartja magát a „nem teszünk semmit, amíg vér nem folyik” elve. Legtöbbször még ekkor sem történik lépés a hatóságok részéről. Ha megítélik a megelőző távoltartást, az is csak tűzoltás, holott évekbe telhet kiszabadulni egy bántalmazó kapcsolatból, amit még jobban megnehezít, ha közös gyermek és lakás is van. Hellenbart László, az SOS Krízis Alapítvány intézményvezetője egy korábbi interjúban lapunknak elmondta: „A bántalmazás nem agresszióval kezdődik. Szisztematikusan felépített, nagyon finom folyamatról beszélünk. Először csak beszólogatások vannak, majd elindul a másoktól való elszeparálás. Ez még nem is biztos, hogy feltűnik az áldozatnak. Mire odáig jut a dolog, hogy tényleges indulatkitörés következik be, addigra a legtöbb áldozat teljesen elbizonytalanodik. Meginog abban, hogy ő érzékeli-e jól a dolgokat, elfogynak az egészséges önvédelmi eszközei.”

– Mikor próbáltam kiutat keresni, elkezdődött az anyagi ellehetetlenítésem, és folyamatos volt a lelki bántalmazásom is. Ezek miatt alvászavar alakult ki nálam, napközben is gyötört a kimerültség, szinte csak feküdni tudtam – folytatja az édesanya, akinek az átélt traumáktól neurológiai tünetei maradtak vissza. – A bántalmazás tényét nem tudtam igazolni, mert az apának a helyi kórházban is ismeretsége volt.

Utána a családsegítő figyelmeztetett – mondhatnánk úgy is, megfenyegetett – minket, hogy kettős nevelést folytatunk, ha valamelyikünk nem költözik, kiemelik a gyereket a családból.

Hasonló „segítség”, ha ilyenkor felajánlják a családterápiát vagy a mediációt egy bántalmazó kapcsolatban élő párnak, hátha az majd feloldja a köztük lévő feszültséget. A családsegítő ilyen esetekben sajnos eszköztelen; értesítenie kell a rendőrséget, ha bántalmazás jut a tudomására, de ez csak a gyerekre vonatkozik, az anyára nem. Ha volt rendőri intézkedés, készül erről egy feljegyzés, esetleg látlelet, és a bántalmazott tehet feljelentést. A rendőrségen azonban gyakran áldozathibáztató megjegyzések (miért hagyta, miért maradt stb.) mellett felkészítik arra, hogy szinte lehetetlen ma Magyarországon egy bántalmazó ellen jogi eszközökkel fellépni (az Átlátszó közérdekű adatigénylése szerint míg az elmúlt öt évben a kapcsolati erőszak áldozatainak száma a duplájára nőtt – 2023-ban a rendőrség 7654 ilyen feljelentést regisztrált –, csupán az esetek 29 százaléka jutott el vádemelésig, 52 százalékukban bizonyítékok híján megszüntették a nyomozást). Ilyenkor fontosabb a menekülés, miközben a bántalmazottat sarokba szoríthatják azzal a fenyegetéssel, hogy majd elveszik tőle a közös gyereket, meg úgysem hisz majd neki senki. Minél magasabb társadalmi státuszú, minél vagyonosabb és ismertebb ember a bántalmazó, annál nagyobb esély van erre.

– Kérleltem az élettársamat, hogy engedjen el minket. Ő azt állítja, erővel elhoztam, sőt elraboltam tőle a gyereket, pedig ő ültette be az autóba, mikor elköltöztünk – idézte fel É. – Az első fokot úgy nyerte meg, hogy a fiam minden második pénteken délután 4-kor elment hozzá, én átadtam a kapcsolattartásra, aztán ottalvás helyett este 9-kor visszahozta a gyereket, majd végrehajtást kért a kapcsolattartás akadályozására. Kéthetente feljelentgetett, ettől anyagilag is kimerültem.

Az akkor fel sem merült, hogy ő is feljelenthetné az apát, amiért este visszahozta a gyereket, holott nála kellett volna aludnia. Egyrészt É. azt mondja, ő jóhiszeműen járt el, másrészt a gyerek nem akart az apjánál aludni, ami ilyen feszült krízishelyzetben érthető, ám erre a jog semennyire sincs tekintettel. Ahogy a visszaélésszerű joggyakorlást vagy az eljárási bántalmazást (amikor az egyik peres fél szürreális mennyiségű beadvánnyal és fellebbezéssel bombázza a bíróságot, mentálisan és anyagilag kimerítve a perbeli ellenfelet) borzasztóan nehéz tetten érni. Amilyen leterheltek a magyar családjogi bíróságok, nem is tudnak érdemben foglalkozni minden vádaskodással, így gyakorlatilag büntetlenül állíthat bárki előttük bármit, amit a plafon elbír, mert az is ritka, ha ezek után valaki még személyiségi jogi vagy rágalmazási, becsületsértési pert indít a hamis vád okán.

– Mikor az ideiglenes végzéssel nálam helyezték el a kisfiamat, Sopronban kaptam munkát, itt kerestem neki iskolát is. A perfelvétel meg Gyulán volt. Mondták, hogy a per ezen szakaszában nem hozható át az ügy Sopronba, ami már rossz előjel volt, mert a volt élettársam családjának arrafelé nagy a befolyása. A kirendelt igazságügyi szakértő is a rokona volt. Egyszerűen megkérdezték, elfogultnak tartja-e magát, de ő nem tartotta magát annak, így elvégezhette a vizsgálatot. Az ügyvédje pedig korábban sokáig ott helyben volt bíró, állítólag még sosem vesztett pert – érzékelteti É. a kezdettől fogva ijesztő kilátásokat. – Ahogy állandó lakcímünk lett Sopronban, onnantól kezdve én már „ellennevelő” is voltam a bíróság szerint. A másodfokú döntésbe szó szerint is bekerült, hogy én „leírtam egy határidőnaplóba az apa bűneit, és két éven át ebből olvastam fel a fiamnak” – sorolja tovább az abszurditásokat az édesanya.

A gyámhivatali eljárás lezárulta után ott is becsapták előtte az ajtót. Azt mondja, a tárgyalásokon ő szinte meg se szólalhatott, míg az apával kedélyesen társalogtak, olyan kérdéseket tettek fel neki, mik a hobbijai. Elhitték neki még azt is, hogy ő évek óta hazavárja a fiát, csakhogy É. szerint egy kifestetlen szoba maradt utánuk, régi bababútorokkal.

Az apa beadott a bíróságra egy hangfelvételt is, amit akkor rögzített, miután a fiával beszélt telefonon, és a fiú nem szakította meg a hívást, csak letette az asztalra a telefont. – A szakértői vizsgálatok előtt állandóan zaklatottak voltunk, a gyerek sosem merte letenni a telefont, amikor az apjával beszélt. Ezért mondtam neki, hogy a napi fél óra telefonos kapcsolattartás nem azt jelenti, hogy ennyit is kell beszélnie vele. Ezek után rám fogták, és a bíróság el is hitte, hogy én érzelmi zsarolásban és az apja ellen nevelem a gyereket.

– mondja az édesanya. A kisfiú ekkorra már sokat betegeskedett, napközben is sokszor bekakilt, pelenkában járt iskolába, annyira félt, hogy elszakítják az édesanyjától.

A legigazságtalanabb, de a legkönnyebb mindezt az anyára hárítani: ő tehet róla, ha nincs jól a gyerek, ő beszéli bele a betegségeket. A hangfelvételt pedig, ahogy bármilyen jogszerűtlenül szerzett, lehallgatásból, megfigyelésből stb. származó „bizonyítékot” a bíróság kizárhatja – ki is kellene zárnia, hiszen lehet manipulált már annyiból is, hogy kontextusból kiragadva kerül eléjük, ezáltal képtelenség belelátni egy család belső dinamikájába, nemhogy megítélni a szülői alkalmasságot. Azonban az a gyakorlat, amit É. is megerősít, hogy a bíróság „el szokta fogadni” ezeket, sőt, sok esetben ezekre alapozza a döntését. Ez beláthatatlan visszaélésekre ad lehetőséget a digitálisan bekötött világban, ahol könnyű állandóan bekapcsolva tartani a telefonos hangrögzítőt, egy „terhelő” fél mondatra várva. Egy bántalmazó házas- vagy élettárs éveken keresztül rögzíthet a gyerek előtt kiprovokált veszekedéseket, ezekkel megszerezheti a szülői felügyeletet, miközben normális esetben ilyenkor az ő szülői képességei kérdőjeleződnének meg. A másik oldalon pedig képtelenség mindig mindent jól csinálni, soha sem hibázni, mikor valaki arra vár, annak szurkol, hogy csak meg tudja borítani a másikat, és ezt dokumentálja – ez is a bántalmazás egy módja.

– A másodfok 30 napot adott, hogy átadjam a gyereket az apjának, de sem ő, sem az ügyvédje nem jelentkezett nálam – folytatja É. a történetüket. – Indítottam egy új, nem peres eljárást, január végén a kérelmet befogadta a soproni bíró, aki nem tartotta igazságosnak az ítéletet, és úgy döntött, kivizsgálja az ügyet. A fiam is kérte, hogy hallgassák meg, a bíró meg is hallgatta, megállapította, hogy az ítélőképessége birtokában van. Született egy új ideiglenes végzés, ami ismét nálam helyezte el a gyereket, de az apa megint fellebbezett. Ide-oda utalták a bíróságok az ügyet, visszadobták a gyulai másodfokra a soproni bíró saját hatáskörben hozott döntését is, miközben a gyerekért amúgy nem jelentkező apa már a másodfokú döntés kihirdetésének másnapján beadott egy végrehajtási kérelmet, amit mi csak hónapokkal később tudtunk meg. A gyámhivatalt erről én értesítettem, ott közölték velem, hogy végrehajtó fogja elvinni a gyereket, noha a soproni bíró felfüggesztette a végrehajtást. Az áldozatsegítők is azt mondták, ne adjam át a fiamat, hiszen a szakértők is mind leírták, milyen tragédia lehetne a vége, ha az apjánál helyeznék el őt. Januárra a fiamnak már kényszercselekvései lettek, ijedten kapkodta a fejét hátra, pszichiáterhez is jártunk, a gyógyszerekre azonban rosszul reagált – érzékeltette az anya a mindkettőjük számára iszonyúan megterhelő helyzetet.

– Május 16-án délelőtt 11-kor aztán lementem a házunk elé a rendelt ételért, és rengetegen álltak az ajtó előtt. Egy rendőrnő kilökte a lábával az ajtót, mire én felszaladtam a lakásba. Milyen anya az, aki ilyenkor kinyitja az ajtót, és szó nélkül átadja a riadt, rettegő gyerekét? A lakásba zárkózva ültünk egy órát, hiába hívtuk a családsegítőt, az ügyvédet. A főbérlő szólt, hogy ha nem nyitom ki, a zárat fogják feltörni. Ekkor a fiam pánikrohamot kapott, kihívtam a mentőt, és a mentősökkel együtt betódult egy csomó ember az otthonunkba, miközben ott ült a gyerek az ágyon betegen, félmeztelenül. Az egész eljárás borzasztóan traumatizált.

– idézte fel az édesanya a szívszaggató jelenetet.

É. ezután két hétig csak otthon sírt, munkába sem tudott járni. A kisfia is csak sírt a telefonba, olyan sms-eket írt az anyukájának, hogy meg akar halni, nem tud így tovább élni. Az anya ijedtében kihívta rá az apjához a mentőt, de csak rendőr ment ki, aki számonkérte a tízéves kisfiút, miért irkál ilyeneket – miközben ott ült mellette az apja –, és nevelőintézetbe viszik, ha „tovább szórakozik”. É. szerint a kisfia az apjánál érzelmileg el van hanyagolva, kényszerbetegségét nem kezelik, előfordul, hogy napokig nem is kakil, fennáll a bélcsavarodás veszélye. A kisfiú húzza a lábát, ami hólyagos lett a cipőben, most elkezdett dadogni is, ezeket sem orvosolják. Már kiment a családsegítő is hozzájuk, mert a fiúnak 55 óra igazolatlan hiányzása volt, készült egy környezettanulmány is. Az apjáról leírták, hogy nem vesz tudomást a jelen helyzetről, ennél többet azonban nem tudtak tenni. Mindezek miatt az anya feljelentette az apát kiskorú súlyos veszélyeztetéséért, más egyebet ő sem tehet most.

2022. augusztus 1-je óta egy uniós jogszabály értelmében hazánkban is minden gyerek megkapja a bíróságtól azt a levelet, amiben tudatják vele, hogy ő is megszólalhat a róla folyó gyermekelhelyezési perben, elmondhatja a bírónak, kinél szeretne élni. Ez gyermekjogi szempontból fontos, hiszen az ő életükről születik döntés, noha továbbra is a bíró dönti el, hogy ezt a nyilatkozatot végül figyelembe veszi-e.

– A fiam írt is egy levelet a bírónak, mire a volt élettársam ügyvédje kiröhögte, hogy ezt biztos az anyja diktálta le neki. A tízéves gyereket az apja is befolyásolhatónak, butának tartja, elvette tőle a telefonját is. Noha nekem kellene naponta hívnom őt, ezt az apja csak fordított irányba engedi, de a fiam felhív engem minden nap. Csakhogy mindig fut a hívás alatt a felvevő. Én nem bírok már így létezni, ebben az üldözöttségben, mindig minden szavamra figyelve. 400 kilométerről is bántalmazva vagyok, közben néha üvölteni tudnék a fájdalomtól, hogy adják vissza a fiamat. A kúria nagy nehezen válaszolt a kérelmünkre, de az ítéletet nem függesztették fel, jogilag azzal indokolták, hogy ők a győri másodfokot nem tudják felfüggeszteni, mert akkor életbe lép a gyulai másodfok, és akkor is át kell adni a gyereket az apának.

Az édesanya rengeteg helyre írt, minisztereknek, politikusoknak, az ombudsmannak, országos médiumoknak, még a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak is, de a legtöbb helyről elutasító reakciót sem kapott. Fordult jogvédő szervezetekhez is, ahol vagy azt a választ kapta, hogy ilyen típusú ügyekkel nem foglalkoznak, vagy addig nem tudnak segíteni, míg minden jogi eszközt ki nem merített. Az egyik civil szervezet a kúria előtt akart volna az ügyében megmozdulást szervezni, majd lefújták azzal az indokkal, hogy szerintük ellenkező hatást érne el.

– Időközben sikerült megegyeznem az apjával, hogy félúton, Budapesten legyen az átadás, de így is teljes bizonytalanságban tart, hogy mikor érnek oda. Úgy érzem, ez a büntetésem tőle. Annak idején megígérte, hogy elveszi tőlem a gyereket, ha az beleroppan is. Most pontosan ez történik. Folytatódik az én bántalmazásom is, mert most ő irányít. Ha a kúria is helybenhagyja a másodfokot, már az utcára kerülök, és két évig semmilyen jogorvoslatra nincs lehetőségem. Azelőtt is értetlenül állok, hogy a kúria olyan hatalmi szerv, amit semmi nem bírálhat felül.

Ezt a gyereket én szültem meg, én neveltem, én tanítottam, az apja eleve nem is akarta. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy részt azzal, hogy elvették tőlem. Ez is egy bélyeg, hogy „ott az a nő, akitől elvették a gyerekét – biztosan jó okuk volt rá”. Sok nő ezt már feladta volna, vagy kifogy az anyagiakból, a támogatásból – bennem is az idős édesanyám tartja a lelket –, de nekem ő az egyszülött fiam, és nem vagyok már fiatal, hogy újrakezdjem az életet.