André Kertész születésének 130. évfordulója alkalmából a fotográfus korai képeit mutatja be a Nemzeti Múzeum kiállítása

André Kertész képei szuggesztív erővel bírnak, a világhírű fotós bármit is kapott lencsevégre, az „megszólalt”. Legyen az egy tányérnak támasztott villa, kecses ívű üvegpohár, a párizsi Académie Française órája vagy New Yorkban, a vasútra várakozó emberek. De vajon hogyan indult a világhírű művész, és vajon kiket és milyen témákat fotózott fiatalon, illetve milyen látásmóddal bírt? A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) szombaton nyílt kiállítása ezekre a kérdésekre nyújt választ, bemutatva a fiatal André Kertészt, vagyis Kertész Andort. A tárlat a művész születésének 130. évfordulója alkalmából nyílt kiállítás-sorozat második állomása – az első Esztergomban, a MNM Balassa Bálint Múzeumában volt látható André Kertész Esztergomban címmel, a harmadik pedig július 2-án nyílik a Robert Capa Központban, ahol az idős művész polaroidjait mutatják be.

A jelen tárlaton a 2021-ben, New Yorkból vásárolt 1163 fotóból válogattak, a képek zöme André Kertész párizsi kivándorlása előtt készült. A kiállítás ezekből az 1925 előtt készült vintázskópiákból mutat be egy válogatást, vagyis az eredeti negatívról készített pozitív másolatokról, melyek a felvétellel nagyjából egy időben készültek, és a szerzőhöz köthetők.

– Itt igaz a közhely, hogy ezek a műtárgyak szó szerint a múlt apró, de felbecsülhetetlen értékű darabjai – mondta Kalla Zsuzsa irodalomtörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi igazgatója a megnyitóbeszédében. Kiemelte, hogy a képeken még nincsen rajta a mester kézjegye, a súlyukat elsősorban a múlthoz kötöttségük jelenti, hiszen megismerhetjük általuk, hogy a fiatal Kertész miket talált megörökítésre méltónak a környezetében.

A tárlat személyes hangvételű, kitér Kertész családi viszonyaira, majd párkapcsolataira is. Édesanyja fontos szerepet töltött be életében, tőle kapta 1912. júniusában első kameráját, egy Ica Box fényképezőgépet, illetve az ő kezét örökítette meg az egyik legszebb képén, mely a tárlaton is látható. De mellette több családtagját és barátját is lefotózta, mint Jenő öccsét vagy Imre bátyját, illetve nagybátyját, akiről egy műteremben készített portrét – a képen az Andor Kertész aláírás is olvasható.

André Kertész már fiatalon is képezte magát, az első világháború alatt részt vett amatőrök számára kiírt pályázatokon, 1919-ben pedig tagja volt a Természetbarátok Turista Egyesülete fotó-osztályának. És tisztában volt a fotó erejével, hisz az első világháború alatt nemcsak rokonainak, de bajtársai hozzátartozóinak és az őt ápoló nővéreknek is postázott apró fényképeket.

Életében ez az időszak fordulópontot jelentett, mivel bejárhatta az Osztrák-Magyar Monarchiát, láthatta annak változatos vidékeit és lakóit, 1918-ban pedig Albániában és Romániában kellett szolgálatot teljesítenie. A tárlat szerint mindez a látásmódjára is hatással volt, hiszen egyre fogékonyabbá vált a részletek, az emberi gesztusok és a vizualitás iránt. Az 1910-es képein másrészt a mozgásra és a sportra fókuszál: futóversenyen, focimeccsen és uszodában is fényképezett. A művészi szemlélet az 1919-es, Dunaharasztiban készült Repülés (Jenő mint Ikarosz) című képén is érződik, melyen öccse éppen a magasba ugrik, olyan érzést keltve, mintha repülne, akárcsak a lázadó mitológiai alak. A kiállításon más, a Duna mentén készült fotót is láthatunk, a korai képeken megjelenik a vízpart és a napsütötte testek, míg más munkák városi tereket mutatnak be. Kertész ugyanis szívesen fotózta a Népszínház utcát, a Kálvin teret és a Tabánt, illetve a fővároshoz közeli településeket is.

Párjával, Salamon Erzsébettel külön szekció foglalkozik: vele a fotográfus 1919-ben találkozott először, de 1925-ben elszakadtak, amikor Kertész Párizsba költözött, majd 1933-ban újra összejöttek a francia fővárosban, és együtt éltek 1977-ig. Kapcsolatuk viharos volt, a kettejükről készült közös önarcképeket feltételezhetően Salamon Erzsébet vágta ketté, amikor megtudta, hogy Kertész Párizsban megnősült. A tárlaton ezeknek a fotóknak a Kertészt ábrázoló részét láthatjuk egymás mellé helyezve, mely érzékletesen mutatja be kettejük viszonyát. Később, a már világhírű fotós elkészítette az Erzsébet és én című művét, melyhez egy 1933-as, kettejükről készült képet használt fel, melyet úgy vágott meg, hogy azon csak a hölgy fél arca látszódjon, és a művésznek a nő vállára tett keze.