Könnyű mondani, ezt szabályozni kell, a tudatlan társadalom legyen csendesebb. Csak hát a veszélyt nem annyira a közösségi háló alapműködése okozza, hanem a politikai és üzleti szféra, amely rákapcsolódik, és nagy erőket mozgósítva használja manipulatív céljaira. Nem a civil influenszerektől kell hát félnünk, akik mondják, ami épp eszükbe jut, hanem az influenszer politizálástól, amely célirányos, és a társadalom befolyásolása érdekében bármilyen hazugságot képes szervezetten, összehangoltan közvetíteni, tudatosan alkalmazva a netes köznyelvet, az argót propagandára, rágalmazásra, akár uszításra. A hatalmi elitektől kéne valójában védeni a szabad médiateret, de hát kinek van hozzá hatalma?
A lassan mindenki számára elérhető technikai eszközök, megteremthető platformok jó esetben a kultúra számára sem fenyegetést, hanem felszabadulást jelentenek. A kommerciális tömegkultúra mellett, amelyet minden jól fogyasztható, a többség vélhető műveltségi szintjéhez alkalmazkodó alantassága ellenére felülről, piaci termékként kap a társadalom, megerősödhetne egy új „népi” kultúra, a modern civilizáció „népművészete”, amely valóban a társadalmi rétegek szemléletéből kristályosodik ki. Sokféle szinten, sokféle műveltségi bázisból, de hiteles szellemiséggel. A független netes tartalomkészítők munkái attól izgalmasak, üdítőek, eredetiek, hogy őszinte, belső közlésigényből fakadnak, megbolygatva konvenciókat, formai és gondolati sémákat, merev értékrendeket. Ez valóban szabad, személyes hangütés, egyedi ízekkel, árnyalatokkal. Nem kell számolnia elvárásokkal, belterjes, piaci vagy éppen politikai hátterű produceri-szerkesztői megfontolásokkal. És nem annyira közönséget céloz meg, mint inkább közösségeket. Nem mutogatja magát, hanem csak szól az emberekhez.
Kimozdulva az ilyen-olyan finanszírozású, kötődésű tévécsatornák és egyéb orgánumok, platformok világából a civil, független médiatérbe, egyik új kedvencünk lehet a Különös történések a Szondi utcában animációs sorozat. Fiatal készítője, Levi azaz Roznár Levente motion designer (akit a Népszava június elsejei Visszhang melléklete mutatott be közelebbről) humoros, szarkasztikus epizódokkal reflektál a hazai közélet állapotára, aktuális történéseire. Viszonylag egyszerűnek tűnő, kicsit a Mézga család vizualitását idéző számítógépes animációról van szó. Az idősebbeknek eszébe juthat róla az egykori Magyarázom a mechanizmust sorozat is Doktor Aggyal. Jók a grafikák, találóak a közszereplők karikatúrái, pompásan kialakított a parodisztikus beszédük. Megvan a kellő mesterségbeli tudás. De nem ez a lényeg, hanem az egyéni, korlátok nélkül röpködő szemléletmód. Két jópofa figura a Szondi utcából: a sárga fejű, magas Gyula, és a kicsi, kék Beni folyamatosan beleütközik a politika, a közélet szereplőibe, kliséibe. Nem tudnak szabadulni ettől a közegtől, nem is akarnak, teljesen rájuk telepszik, már az sem világos, a médiában harsog, vagy az utcán jön szembe. Találó reflexió ez mai létállapotunkra sajátos, keserűen gunyoros hangütéssel. Nagy poénok erőltetése nélkül. Maga a botorkálás abszurd ebben a propagandisztikus képzetek mentén működő élettérben. Amelyben Petőfi Sándor is csak sodródni tud – történetesen a kormány oldalára, nemzetvédő szócsőnek. Szélsőségesen megosztott világnak tűnik számunkra, így mozgunk benne, de a sorozat közben finom megoldásokkal azt érzékelteti, hogy hatalmi irányítása, tematizáltsága eléggé egységes, vagy szebben mondva, szürreálisan összemosódó. Az Orbánnak küldenek egy nagyon klassz videót című epizódban ugyanazt a nyilatkozatot, videórészletet használja propagandára a kormány és az ellenzék, egy családi kapcsolódáson keresztül egymástól jutnak hozzá. A Magyar Péter és Rónai Egon közötti pengézés-cirkuszra pedig úgy reagál a sorozat, hogy a Kiskőrösön nagy különbséggel, Fidesz-színekben önkormányzati választást nyert Petőfit ülteti Magyar helyére, ami szintén eszközök, hangnemek hasonlóságára utal. Mindez abszolút szuverén látásmódot követel, amelynek nincs alkalmazkodási kényszere semmilyen csoporthoz, érdekszférához.
A kritikus ezúttal beérné ennyivel. Fölösleges itt sokat okoskodni. Már csak azért is, mert a műbírálat általában távolságot teremt alkotó és befogadó között, előbbit akaratlanul is a Művészet színpadára helyezve, ahova felfelé kell nézni. Ennek az új közösségi kultúrának viszont épp egyenrangúsága, közvetlen kapcsolata adja a varázsát. Együtt, egymásnak reflektálunk a világról, mindennapjaiból születnek, nekünk és velünk szólnak a dalok, műsorok, filmek. Nincs szükség közvetítőkre.