„Új vakolat vagy kicserélt arcképcsarnok már nem elég” – Mi lesz a baloldali gondolattal Magyarországon?

Mi lesz a baloldali gondolattal, a szociáldemokrata értékekkel? Lesz-e képviseletük a közéletben vagy éppen a parlamentben? Milyen egyesülési, mozgalmi forma, progresszív innováció vezethet a kiteljesedésükhöz? Folyamatos a gondolkodás erről június 9. óta.

Az MSZP társelnöke, Kunhalmi Ágnes és Komjáthi Imre lemondtak, Gyurcsány Ferenc nem. Új baloldalról, új lendületről, új eszközökről és elsősorban progresszióról beszél az ellenzék. Itt azonban érdemes feltenni a kérdés: azért nem szavaznak milliók a baloldalra, mert szeretik a munkavállalót multicégeknek kiszolgáltató rabszolgatörvényt? Vagy mert támogatják az agyevő propagandára, fájdalmasan ostoba kampányokra elégetett milliárdokat? Vagy mert szeretik, ha a kormányuk hazaárulónak vagy külföldi ügynöknek bélyegzi őket? Vagy mert támogatják a kórházi ellátás aggasztó lerohasztását vagy a közoktatás elbutítását? Vagy mert szeretik, ha a miniszterelnök családja és a kormány holdudvara fénysebességgel gazdagodik, miközben a magyarok életszínvonala sereghajtó helyre pottyant az uniós ranglistán? Nem valószínű.

A baloldali szavazó a sikertelenség miatt vált apatikussá: elrabolták az országát fényes nappal, kamerába mosolygó fehérgallérosok. Erre írjon ellenprogramot valaki.

Tiszát is támogatva

Az elmúlt hetek történéseit sokan elemezték a baloldalon. Ujhelyi István volt EP-képviselő, az Esély Közösség alapítója szerint a jelenlegi ellenzéki pártok vezetőit – ha őszinték akarnak lenni magukhoz – nem érhette meglepetésként a választási eredmény.„Pontosan lehetett tudni, lehetett érezni, hogy a kormánykritikus választói tömeg egy jelentős és aktív része nem kér a jelenlegi pártokból – mondja kérdésünkre Ujhelyi. – Elég csak arra emlékeztetni, hogy míg néhány influenszer, majd később a Magyar Péter-jelenség soha nem látott tömegeket volt képes az utcára vinni, addig az ellenzéki pártok nem egy esetben közös megmozdulásain csak lézengtek az emberek. Látniuk, tudniuk és tanulniuk kellett volna abból, hogy a politika iránt fogékony és az ellenzéki sikertelenségbe belefáradt közönség ráunt az eddigi szereplőkre. Nem véletlen, hogy miután az akkori szűk pártvezetés gáncsolása miatt sikertelenül próbáltam meg még időben radikális változtatásokon átvezetni korábbi politikai közösségemet, a Magyar Szocialista Pártot, így előbb a pártból, majd – egy időre biztosan – a pártpolitikából is kiléptem. Megértettem, hogy bármit is csinálnék, ugyanúgy a megunt szereplők között tartana számon a mostani választói többség; így a következő években eleget fogok tenni a nemzetközi feladataimnak, és csak akkor térek vissza a küzdőtérre, ha szükség lesz rám. Azt hiszem, egykori párttársaimnak és harcostársaimnak a közösségeik érdekében szerencsés lenne hasonló következtetésekre jutni.

Ujhelyi azt mondja, egyáltalán nem öröm számára, hogy végül igaza lett: „a szegfű elszáradt, a DK kaspójában pedig végleg kimúlt”. A választói magatartásból ráadásul egyértelmű, hogy hiteles, erős és új generációs baloldali ajánlat nélkül a szociáldemokrata szavazók még egy a reményt megjeleníteni képes jobbközép erőre is inkább képesek voksolni. „A következő időszak nagy kérdése, hogy lesz-e olyan hiteles és erős, a jelen közéleti elvárásoknak megfelelni képes baloldali közösség, amely képes betölteni ezt az űrt. Fájó lenne, ha ez a tömeg hosszú távon képviselet nélkül maradna. Abban biztos vagyok, hogy ebben elsősorban a szociáldemokrata oldal sikeres, és az utóbbi időben nem véletlenül egyre inkább civil és nem pártpolitikusi arcot mutató önkormányzati vezetőire kell támaszkodni. Elhivatott szociáldemokrataként egy ilyen balblokk létrehozásában és felépítésében kész vagyok a megfelelő szereplőknek segíteni, de – az említett megfontolásból, illetve objektív belátásból – vezetni nem tudom és nem is akarom ezt az építkezést. Az bizonyos, hogy jóval kötetlenebb, szabadabb, civil attitűdöt megőrizni és mutatni képes mozgalmi forma tud megoldás lenni, és csakis türelmes, hosszú távú, lassú és átgondolt építkezés. Itt csak kommunikációs frissítés, új vakolat vagy helyenként kicserélt arcképcsarnok már nem elég; amelyik pártvezető ezt nem látja be, az magának és a közösségének is hazudik.”

Mint a volt EP-képviselő fogalmaz: korábban világossá tette ezzel kapcsolatos álláspontját. Szerinte tudomásul kell venni a helyzetet, és alkalmazkodni hozzá, vagyis egy ilyen új generációs baloldali erőnek rövid távon együtt kell működnie a Tisza Párttal, és segítenie kell a NER lebontásában. Ugyanakkor ha az Orbán-rezsim után végre ismét demokratikus és jogállami keretek vannak Magyarországon, akkor ez a balblokk szerinte világos és hiteles szociáldemokrata ellenpólusa, politikai versenytársa kell legyen a Tiszának.

Mit kezdünk a romokkal?

E címmel vezette fel válaszát Antal Attila jogász, politológus. Mint mondja: a baloldal nem 2024-ben bukott meg, hanem 1989-ben (amikor nem volt képes felvállalni saját múltját), és 1990-ben (amikor önmagát és politikáját visszavonhatatlanul a liberálisok mércéihez kezdte igazítani), meg 1994-ben (amikor nem tudott ellenállni a neoliberális megszorítások politikájának), továbbá 2004-ben (amikor azt hitte, hogy Tony Blairt eltáncolva lehet baloldalt építeni – pedig ezt a brit Munkáspárt is megszenvedte), valamint 2006-ban (amikor a hatalom megtartása ismét csak fontosabb volt, mint az eszmék), illetve 2009-ben (amikor azt hitték, hogy a neoliberális receptet megint rá lehet erőltetni a magyar társadalomra), és persze végig 2010 után (amikor még ellenzékben sem volt képes meghozni a baloldal azokat a döntéseket, amelyek hiteles baloldalt eredményeztek volna, s a munkásság érdekképviselete miatt ismét csak a hatalmi játszmákat és azt választotta, hogy egyes személyeken keresztül egyre mélyebbre sodródik az Orbán-rendszerbe).

„Most a magyar társadalom »összbüntetésbe foglalt ítéletet« mondott a baloldal maradványai felett – véli Antal. – Ez azonban senkit sem tölthet el örömmel, mert 2024-ben az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Orbán-rendszert nem lehet baloldalról választással leváltani, hiszen az, ami most történik, nem más, mint a rendszer újrarendezése akár Orbánnal, akár új politikai vezérrel: a magyar társadalom meghatározó része ugyanis jobboldalra szavazott, és a nagytőke az átalakuló rendszer különféle politikai frakcióit támogatja. 

Mindez óriási tragédia és egyúttal hihetetlen felelősség a baloldal maradványain, hiszen a jobboldali autoriter rendszer elérte azt, hogy a társadalom megelégszik azzal, ha „kicsit jobb lesz”: visszakap némit a szabadságjogokból és alkotmányosságból, nem omlik össze rögtön az egészségügy és az oktatás, nem uralja a mindennapokat az ezer fokon égő gyűlölet. Persze ezek nem kis dolgok, bár polgáriak, és nem is szabad őket lebecsülni, hiszen mindannyian vágyunk a normális életre. Ugyanakkor a baloldalnak most éppen az lenne a feladata, hogy rendszerszintű kérdésekkel foglalkozzon: megértetni azt, hogy a liberális demokrácia és kapitalizmus vadhajtásaként hogyan jött létre az Orbán-rendszer; az ökológiai és klímaválság korszakában alapjaiban kellene megkérdőjelezni a tőkén alapuló fogyasztói társadalom koncepcióját. De ezekkel a kérdésekkel nem tudunk foglalkozni, mert az összetöpörödött, magukat baloldalinak mondó pártokat belső hatalmi harcok uralják, és Blair szelleme (igaz, hogy már csak a romokon, de) továbbra is táncol. A baloldal valódi ereje sohasem vezérei, hanem vezérlő eszméi voltak. Uralkodni a romokon, és azokból nem egy új világ alapjait lerakni: történelmi és társadalmi felelőtlenség…”