Pedig ezt megnéztem volna. Mármint Vidnyánszky Attila rendezésében Marx Tőkéjét. Az igazgató a Nemzeti Színház magazinjában jelentette be, hogy a jövő évadban színpadra állítja a munkásmozgalom teoretikusának alapvetését, amelynek „drámai potenciáljára” már a beregszászi időszakában felfigyelt. Régi tervét váltaná tehát valóra. Az előadás egy bohózati elemekkel átszőtt haláltánc lenne, amely egyrészt világossá teszi, hogy a mű „tragikus félreértések tömegének alapja, felismerései egy testet és lelket megnyomorító ideológiát hívtak életre”, illetve olyan életbevágó kérdéseket feszeget, miszerint: „Miért nem tudunk szabadulni ettől a vallásellenességgel átszőtt gondolkodásmódtól?”
Azt hinnénk, ebből olyan különösebb nagy baj nem lehet, csakhogy jobbról ezek után olyan össztűz zúdult Vidnányszkyra, mintha legalábbis nem végezte volna el a házi feladatát. Pedig hát elvégezte, sőt évek óta kényszeresen túl is teljesít. A Nemzeti Színházat még a legelvakultabbak sem vádolhatnák baloldali vagy liberális eszmék terjesztésével, aki egy pillanatig is kételkedik abban, hogy a kormány által dédelgetett üzeneteket nem karolja fel eléggé a Vidnyánszky vezette társulat, elég ha megnézi a Bánk bánt, vagy a békemenetbe ágyazott bő negyedórás színházi minielőadást, amelyben gyerekek kiabálják kétségbeesetten, hogy ők sem akarnak háborút. A Tőkével kapcsolatos leírás sem azt sejteti, hogy apológiát fogalmazna meg a direktor, netán higgadt elemzésbe fogna, sokkal inkább azt, hogy nagy (esztétikai) erőkkel tennék helyre a „megnyomorító ideológiát”.
Nem tudom, mennyire követheti Vidnányszky munkásságát a nemzet első számú publicistája, Bayer Zsolt vagy Fekete Rajmund történész, akik kellő vehemenciával bírálták a darabválasztást; előbbi odáig ment, hogy már azt vizionálta, a Tőke előadásával párhuzamosan Máté Gábor a Mein Kampfot viszi majd színre a Katonában. Mintha Vidnyánszky egész életútja, kiállásai és harcai nem azt bizonyítanák fényesen, hogy a NER hibátlan kiszolgálója és ideológiai katonája. Hiszen még művészi mivoltát is feláldozta a túlkompenzációért, hogy minden lépésével igazolja, kikhez tartozik, kiknek fogadott hűséget. Egy ilyen ember még akkor sem léphetne félre (ideológiailag), ha akarna. Képtelen lenne megcsalni a maga által teremtett hazát annak ősellenségeivel. Az ő „sokszínű, nyitott színháza” valójában pántlikával átkötött hűségnyilatkozat, óda és főhajtás. Mint egy dísztávirat a kondukátor születésnapján. Ennyire nem ismerik a saját embereiket?
De hát miért is lenne bizalom, nyitottság vagy szabadság ott, ahol a művészetnek egészen más szerepet osztottak ki? Ahol a színház kirakat. Az viszont már Ionesco vagy Caragiale világába illő, hogy a főideológus megdorgálja a hű szolgát, amiért elvileg rosszul választott, holott a hű szolga ezzel az előadással is csak a maga szolgaságát és hűségét bizonyította volna. De hát a félelem nagy úr: ki tudja, hol támadhat rés az olyannyira féltett pajzson? Hol bújik át az Európát bejáró kísértet?