„Mintha ugyanaz a botrányos lány volnék”

„… lehet, hogy életem igazi célja mindössze ebben áll: hogy testem, érzéseim és gondolataim írássá váljanak” – olvashatjuk Az esemény (Lőrinszky Ildikó fordítása) ars poeticai jelentőségű záró részében. A szerző fontos művei tehát programszerűen önéletrajzi fogantatásúak, a fikció mozgásterét folyvást a személyes élmények keretezik. Az emlékek felidézése során pedig minduntalan azzal a kérdéskörrel szembesíti az olvasót, hogy hol is húzódik az irodalmiság határa, hogy mi avat egy szöveget autonóm műalkotássá.

Továbbá: „Míg meg nem írom a dolgokat, nem jutnak el a végkifejletig, csupán megélem őket” – Annie Ernaux alkotásaiban tehát a személyes sors és az írás egymással szüntelenül reflexív viszonyba kerül: az események akkor kerülnek a helyükre, akkor nyerik el végső értelmüket, amikor irodalommá válnak, a megörökítés pedig visszahat az életbeli folyamatokra. Ráadásul a művek időről időre felidézik egymást, a történetek át- meg áthatják egymást. Az eddigi életmű kivételesen koherens.

Varázslatos, ahogy műveiben a szerző könnyed természetességgel mozog idősíkok, nézőpontok, hangnemek között. Az eseményben például az illegális abortusz jelentette igencsak megalázó kudarcot magától értetődően emeli olyan dimenzióba, ahol a rettenetes procedúra valami egyetemes emberi tapasztalattá lényegül: „A kollégiumi vécében egyszerre szültem életet és halált. Ekkor éreztem először úgy, hogy egy nemzedékek egymásutánját biztosító női lánc egyik szeme vagyok. Szürke téli napok voltak. Lebegtem a fényben, a világ közepén.” Veszélyes próbatételeinek sora mély művészi hitelességgel kerekedik különös szenvedéstörténetté: az elbeszélő fiatalkori alteregója – miután túlélte az „angyalcsináló” segédápolónő brutális beavatkozását – nem véletlenül hallgatja Bach János-passióját. A cselekményt kezdetben vezérlő menekülés végül afféle megváltódássá magasodik.

A narrátor mentalitását valamennyi elbeszélésben a nonkonformizmus, a köznapi konvenciók elleni lázadás jellemzi. Az egyetemista lány, amikor nem kívánt terhessége feltétlen megszakítása mellett dönt, nemcsak az otthonról hozott, neveltetéséből adódó keresztény erkölcsiség elemi előírásait szegi meg, hanem az uralkodó jogrendet is (az elbeszélés bevezetőjének mottószerűen kiemelt szövege idézi a törvényt, mely az abortuszt keményen büntetendőnek minősíti).

Szintén a konvenciókon való felülemelkedést reprezentálja az Egyszerű szenvedély (fordította: Szávai János): a narrátor – érett nő, a szerző fiktív hasonmása – távolságtartó tárgyilagossággal idézi fel elemi erejű intim kapcsolatát egy nős kelet-európai diplomatával. Róla ezen túl csak annyit tudunk meg, hogy hasonlít Alain Delonra, szereti az alkoholt, lenyűgözi a nyugati fogyasztói társadalom árukínálata. De ennyi elég is, hiszen a középpontban nem ő, hanem magának a mindent elsöprő szenvedélynek a természetrajza áll. A szerző ugyanakkor érzékenyen ábrázolja az érzelmi felfokozottság szükségszerű pillanatnyiságát is: „Amit az élvezet intenzitásában nyerünk, azt elveszítjük az időben”. Az átható élmény ambivalens, egyszerre gyötrelmes és felemelő, de mindenképp a sors ajándéka. – Az elbeszélés igazi vonzereje persze, abban rejlik, hogy a szenvedélytörténet és a megírása (az ennek során felmerülő művészi és emberi dilemmák sora) egyszerre válik a különlegesen összetett mű témájává.

Ugyancsak a társadalmi szokások nagyvonalú negligálása jellemzi A fiú (fordította Szávai János) szerelmi történetét, melyben a narrátor – ezúttal is idősebb nő – egy harminc évvel fiatalabb egyetemistával kerül intim kapcsolatba. (Az elbeszélő méltán utal arra: senki sem tartja hasonlóképp botrányosnak, ha egy idős férfi a gyermeke korosztályához tartozó nőt választ partneréül.) A műbeli viszony természetesen egészen más, jóval több, mint a téma banális, kommersz változatai. Az elbeszélő számára ugyanis ez a kötelék kivételes – az írói szempontból egyedülállóan termékenynek ígérkező – időutazásra teremt lehetőséget: e szerelem lelkileg-érzelmileg és részint a napi rutin tekintetében is visszaröpíti ifjúsága világába, szinte minden ismétlődni kezd, „mintha egyszerre írtam és éltem volna egy regényt”. S amint az „időnyitogató” funkció – eleve korlátozott – lehetőségei kimerülnek, a kapcsolat véget ér. Az eredendően pikáns téma közelítés- és feldolgozásmódja – hasonlóan az Egyszerű szenvedélyéhez – nem erotikus, hanem inkább intellektuális.

Annie Ernaux művei az irodalom küldetésének megannyi változata közül leginkább a beavató-eszméltető szerepet töltik be. Az írás a Lánytörténet (Lőrinszky Ildikó fordítása) szavai szerint főként azért igazán fontos, mert: „segítségével megérthetjük – elviselhetjük – azt, ami történik és amit teszünk.”