- Böröczki Csaba: A varázslónő

Ha az öreg nem adja neki azt a csokor papsajtot, Kai Maria Amsel egész biztosan nem éli túl az utat. Gyerekkorából emlékezett, hogy megették a papsajt termését. Sajtíze volt. A bácsi azt mondta, jó zsenge, nyugodtan megeheti az egészet, a leveleket meg a gyökeret is. Kai megbízott az öregben. Kétnapi koplalás után még ízlett is neki. Behunyta a szemét, úgy rágta a hajtásokat. Sokáig ült a bácsi portáján. Kopasz, ráncos öregember, a jobb kezén tetoválás. Kai nem tudta kivenni, de mintha egy név lett volna. Talán egy régi szerelmének a neve. A patak mentén maga is szedhet, mondta az öreg, csak ne tévessze össze semmivel.
Kai alaposan megnézte a növény formáját.
A patakpart valóban tele volt vele. Levette Wehrmacht-egyenruhája kabátját, abba szedett, amennyit tudott. Ez a kabát már úgyse kell, gondolta. Nem kéri számon a Füttyös, mitől lett ilyen zöld. Füttyös, mondta maga elé, ő nem szállhatott le a vonatról. Lehet, egészen Szibériáig viszik. Szerencse, hogy csak egy sima géppuskás vagyok. Voltam.
A kabátból az ujjrészével összekötve kis csomagot készített. Visszabotorkált az útra, már csak negyven kilométert kell gyalogolnia, és otthon van. Elképzelte anyját, ahogy várja. Bátyját, aki megjárta Egyiptomot, ahol három golyót kapott a jobb karjába, és azóta nem tudja mozgatni. Elképzelte, ahogy leteszi a pipát, hogy az ép kezével megölelhesse. Elképzelte az apját, ahogy vigyorog, és ahogy az a rettentő hagymabűz megcsapja, amint odaér hozzá. Már csak negyven.
Kühren-Burkartshainban aludt egy padon. Hajnalban ébredt, fázott. Talán csak az éhség. Elrágcsált egy papsajtot, próbált visszaaludni. Hét óra körül járhatott, amikor arra gondolt, megkeresi a falu mészárosát vagy a kocsmát, hátha tudnak adni valami ételt. Persze becsöngethetnék egy házba, találomra, de a mészárosnál vagy a kocsmárosnál nagyobb az esély egy pár fehér kolbászra vagy egy tál levesre. Utoljára a határon evett rendes ételt, asztalnál. Berzdorfban az a vendéglős egyből kinyitott, és volt fekete kenyere, még paprikája is. Kér még?, kérdezte a kocsmáros, mintha Kai tudott volna fizetni. Nem válaszolt, a rossz füle felől jött a kérdés. A géppuska nyolc hónapig ott kattogott mellette, a háború végére a jobbra már alig hallott.
Akkor a kocsmáros megkérdezte megint. Kér még?, ezúttal előtte állt, úgy. Kai bólintott, és a gondolatra, hogy nem tud fizetni, úgy érezte, összeszorul a gyomra. Amikor a vendéglős kihozta a paprikát, a vizet meg a nyúlhúst, már csak egy kis kenyeret tudott lenyelni. Érezte, hogy éhes, de egyre az járt a fejében, hogy koldus lett, és a fogságtól, a marhavagonban megtett úttól és a gyaloglástól annyira legyengült, talán még elmosogatni se tudna fizetségképpen.
Tovább az úton. Ott, ahol nincs út, csak feltépett legelők, bűzölgő tehéntetemek.
A távolban templomtorony. Körülbelül két kilométer. Addig még ki kell bírni.
Karcsú, barna hajú lány jött szembe. Nem karcsú, sovány. A szemei aránytalanul nagyok. Kai Maria arra gondolt, talán valamikor szép lány volt, és az éhségtől rendeződött át az arca.
Van mészáros a faluban?
Dodo? Őt elvitték munkaszolgálatosnak. Mikor is?, negyvenegyben, azt hiszem. A felesége meg öngyilkos lett. Fel­akasztotta magát.
Hát, itt sincs szerencsém, gondolta Kai Maria. Megköszönte, és továbbment.
A marhavagonban valaki azt mesélte a munkaszolgálatosokról, hogy az összeomlásnál már nem tudtak mit kezdeni a foglyokkal, terelték őket az autópályán, és minden egész órában a leglassabbat az őrmester agyonlőtte. Miért éppen minden egész órában? Nem tudom, talán mert az őrmester pontos ember volt.
Lipcse megváltozott. Lipcse már nem is volt. Tizenegyezer tonnányi bomba. Összesen ennyit dobtak le a szövetségesek.
Kai a romokból próbálta kikövetkeztetni, merre jár, mi lehetett ott azelőtt. Egy ideig olyan érzése volt, mintha körbe-körbe menne. A könyvtár mellett kalyibák, téglarakás. Amint meglátták Kai Mariát a szakadt katonai uniformisban, az emberek másfele néztek. Talán itt, gondolta magában. Az otthonnak, ha ugyan ez volt az, már csak sziluettjei léteztek.
Megkérdezett valakit, jó helyen jár-e. Elnézést, freulein, ez az Arndstraße 8.? A nő disznókat legeltetett a romok között. A fű, a csalán, a tyúkhúr gyorsan kinőtt. Kai érezte, valahol erre volt a házuk, mégsem ismerte fel a környéket. Hiányzott a szemközti virágárus, a nagy barna ház a zöld ablakaival, az útjelző tábla. A nő ránézett. Igen, ez a nyolcas, vagyis ez volt. Kai inge átnedvesedett. Én, kezdte, és köhintett párat, én itt laktam. Nem tudja, hol vannak a szüleim meg a bátyám?
Azt nem tudom, mondta a nő. Itt csak a disznók vannak.
Tessék?
Csak a disznók, ismételte a nő.
Kai Maria a malacokra nézett. Egyenetlen formákat, rózsaszínes, barnás pacákat látott. Megint a nőre nézett, és most őt is elmosódott pacának látta. Kai a szemét dörzsölte, pislogott. Egy kőre ült, ami valamikor a ház része lehetett. Azt a követ úgy kellett kitapogatnia. Disznók, mondta maga elé Kai. Mintha bűvészmutatvány lenne. Biztos az éhség az oka. Biztos az éhség. Nézte a formátlan pacákat, megint a szemét dörzsölte. Talán a freulein átváltoztatta őket. Igen, átváltoztatta őket disznóvá. Csak át vannak változva. Apa az a rózsaszín malac, és nem is halt meg. Nézd meg, hogy vigyorog. Meg kéne szaglászni, biztos hagymaszaga van.