Az újonnan megalakuló Európai Parlament fő vonásai a régihez hasonlítanak, de néhány másodlagos jelentőségű változásra is oda kell figyelni. A mai politikai preferenciák lenyomatát az EP meg fogja őrizni a következő öt év során. Hasonlóképp, az Európai Bizottság összetétele is a jelen pillanatban megmutatkozó törekvéseket és meghozott döntéseket tükrözi majd több évig. Mindezek miatt a hazai baloldal június 9-i választási eredményét fontos egy tágabb európai perspektívába helyezni, és azt követően gondolkodni arról, mit mondanak a számok a magyar politika állapotáról és a társadalom elvárásairól.
A szociáldemokrácia a két nagy európai pártcsalád egyike. Mandátumszáma az Európai Parlamentben 1999 óta rendre valamennyire elmaradt a jobbközép Európai Néppárttól (EPP). Az idei júniusi EP választáson az EPP előnye valamelyest nőtt, miközben a harmadik legjelentősebb erő, a liberálisok a korábbihoz képest jobban leszakadtak a szocialista párt (PES) mögött. A szociáldemokrata tábor most olyan erős, mint a liberálisok és a zöldek együttvéve. Mindez kihat az uniót egymással együttműködve irányító pártok erőviszonyaira és a következő időszak napirendjére is.
A szociáldemokrácia európai képviseletéről azt mondhatjuk, hogy a korábbi időszakot jellemző erózió megált. Mutatkozik egy kis lemorzsolódás 2019-hez képest, de ha a pillanatnyilag felfüggesztett szlovákok létszámát hozzáadjuk, akkor az sincs. A zöldek és a liberálisok visszaesése viszont azt jelenti, hogy a szocialistáknak nagyobb felelősséget kell viselniük abban, hogy a klímavédelmi törekvések és a jogállami normák érvényesítése terén az EU ne visszafelé, hanem előre lépkedjen.
Mivel kontinensünkön két és fél éve háború dúl, nyilvánvaló, hogy a következő ciklusban több figyelmet kell fordítani a biztonságpolitikára és a hadiipar koordinációjára. Fontos azonban az is, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára. El kell érni, hogy a védelmi funkciókra való hivatkozással ne lehessen feláldozni a szociális normákat és környezeti célokat.
Ha a választási eredmények mélyére nézzük, és tanulmányozzuk az egyes országokon belüli változásokat, akkor jól látható, hogy a stabil szocialista részarány mögött jelentős eltérések húzódnak meg. Az erős eredmények (svéd, spanyol, portugál, máltai) és a javítások (francia, görög, olasz) jellemzően a régi tagállamokból jöttek. Ezzel szemben keleten többnyire visszaesés mutatkozik: a cseh szocdemek nulla képviselőt küldhetnek az EP-be, a lengyel baloldal összesen hármat, a bolgárok pedig kettőt.
Az S&D (szocialista és demokrata) csoportban az eddigi 5 magyar helyett lesz 2 fő, ami mínusz 60 százalékos változást jelent. Összehasonlításképp említhető, hogy a 2,7 milliós lakosú Litvániából a szocdem pártnak szintén kettő EP-képvlselője lesz, és ez csak eggyel kevesebb, mint az EPP-be menők száma. Ráadásul ott az előrejelzések továbbra is azt mutatják, hogy az őszi parlamenti választás fő esélyese továbbra is a szocdem párt (mivel a részvételi arány a parlamenti választáson más lesz, és kicsit más preferenciák érvényesülnek).
Néhány olyan országban, ahol a szociáldemokraták koalícióban kormányon vannak, ők is a kormánnyal szemben kritikus hangulat elszenvedői lettek (ld. Németország vagy Belgium), máshol az efféle csapásokat sikerült elkerülni (Spanyolország, Románia). Ugyanakkor a szélesen értelmezett baloldal valamelyik formációja jól teljesített azokban az országokban, ahol a jobb és a szélsőjobb együtt kormányoz (pl. Olaszország, Svédország, Hollandia).
Félreértés ne essék, számos nyugat-európai országban is erősebb a szélsőjobb, mint a második világháború óta bármikor. Az azonban egy keleti minta, kezdve a korábbi NDK területével, hogy a választók a jobbközép és a szélsőjobb között választhatnak, míg a baloldali pártok alárendelt, kiegészítő szerepet játszanak. Keleten sem mindenütt jellemző ez, de a lényeg az, hogy nyugaton – egy balközép párt képében vagy több együttműködő formáció alakjában – mindenütt megmarad az erősödő szélsőjobb baloldali ellensúlya. Nem hagyható ki az áttekintésből az sem, hogy a várakozások szerint a brit Munkáspárt nagy fölénnyel nyeri meg az ottani parlamenti választást, jócskán eltérve a kontinens fő trendjétől.
Bár az elmúlt félévben a politikai bulvársajtó főleg a szélsőjobbal foglalkozott, az EP-ben a szociáldemokrata blokk erősebb maradt, mint az ECR (Meloni és társai) és az ID (Le Pen és társai) együttvéve. Elsősorban a liberálisok és a zöldek lettek a jobbközép és a szélsőjobb erősödésének kárvallottjai. A PES a kampány során számtalanszor deklarálta, hogy egyik szélsőjobboldali párttal sem kooperál, még a bizottsági elnök megválasztása érdekében sem. Önmagában persze az ilyen deklarációktól a szélsőjobb erősödése nem fog megállni, rengeteg múlik azon, hogy az eredményeket tekintve meg tud-e javulni az európai kormányzás a következő években.
Magyarországra fókuszálva azt láthatjuk, hogy míg fél éve a baloldali és centrista ellenzék erősödésre számított, június 9-én az országos pártpreferenciákat tekintve valósággal összecsuklott. A Fidesz kegyelmi botránya által indított politikai lavina sok ellenzéki szereplőt és törekvést maga alá temetett – tegyük hozzá: abszolút méltánytalanul. A földindulás által teremtett új lehetőségeket mérlegelve nagyon sok ellenzéki polgár szavazott differenciáltan. Az ellenzéki polgármestert vagy helyi képviselőt támogatta, de az új, populista Tisza Pártra szavazott listán. Ebből leginkább a tiltakozás olvasható ki, egyrészt a Fidesz ellen, de lényegében ugyanannyira az ellenzék sokéves eredménytelensége ellen is.
A számos tanulság egyike, hogy négy darab fideszes kétharmad után az emberek jelentős része elkeseredett, és bármit hajlandó kipróbálni a változásért. Ezt a részét meg is lehet érteni. Azt is, hogy nagyon sokan megelégelték az ellenzéki oldalt jellemző fragmentációt és marakodást, és egy Gyurcsány Ferenc személyéhez köthető listára már nem szavaznak csak azért, mert nem Orbán. A DK szociáldemokrata “fordulata” kevéssé hiteles, és az Európai Egyesült Államok víziója sem inspirál senkit.
Eközben a Tisza Párt stabilizálódhat is mint jelentős centrista vagy jobboldali erő (bár ehhez muszáj lesz több tartalmat mutatniuk hamarosan, mint Petőfi Sándor egy darab verséből három sor). A Tisza Párt listája annak ellenére kapott óriási támogatást, hogy a rajta olvasható nevek az emberek többségének nem mondanak semmit. Bulgáriában és Szlovákiában nem sültek el jól az ilyen "egyszerű emberekből" verbuvált pártok. Viszont ha ezután folyamatosan kapják a támogatást az EPP-től meg az itthoni "ellenzéki" médiától, akkor a tavaszi lavinából valóban új politikai képződmény jöhet létre.
Ez az új populista erő nem légüres térbe robbant be. Nem vonatkoztathatunk el az uniós intézkedések hatásától. Ahol a Fidesz visszaesett (például kis és középvárosokban), ez jelentős részben az EU-források visszatartása miatt történt. Rögtön a 2022-es választások után leállítottak egy sor beruházást, és nálunk volt a legmagasabb a koronavírus járvány utáni infláció is. Ezek a gazdasági tendenciák (stagfláció) nemcsak az ellenzéki szavazókat érintették meg, de a kormánypárti tábort is, amiből a Magyar Péter-féle NER-szereplők megpattanása következik. Tehát a pénzmegvonás eléri a célját, amennyiben megteremti az elégedetlenséget a Fidesz-hatalommal szemben, de a szavazók mégis megbüntetik azokat, akik ezt politikailag elősegítették, és jutalmazzák a gonosz rezsim eddigi haszonélvezőjét.
Bármit gondolnak magukról, politikai identitásukról külön-külön a Tisza Párt megválasztott képviselői, az EPP-hez való csatlakozásuk azt jelenti, hogy 21-ből 19 magyar EP-képviselő jobb- vagy szélsőjobboldali lesz. Ez rekord, és a progresszió támogatásának ilyen mértékű zuhanása tényleg példa nélküli. A baloldali szereplők reakcióján, személyenkénti és kollektív döntésein múlik, hogy ezek után a következő választásokra egy lengyel vagy egy francia típusú forgatókönyv jön-e létre. A lengyel az, ahol a versengés a már említett módon leszűkül a jobb és szélsőjobb párharcára, néhány baloldali mellékszereplővel. A francia példa szerint a baloldali erők (az Új Népfront keretében) egyesítik erőiket, és új arcokkal, szükség esetén a liberális centrummal összefogva progresszív pólust tudnak képezni.
Talán a legfontosabb lecke, hogy bár az ellenzéki egység fontos, a személyi hitelesség még annál is többet számít. A perspektíva nélküliséget erősíti, ha egy vereség után a megújulásra törekvők hagynak fel a pártpolitikával, miközben a hanyatlás felelősei kivárnak és folytatják. Sem a magyar, sem a lengyel politikának nem tett jót, hogy 15-20 évvel ezelőtti kormányfők szerepeltek még mindig az ellenzéki politika frontvonalában. A hitelesség érdekében az ellenzéket vezető politikusoknak mentesnek kell lenniük botrányoktól, erkölcsi kockázatoktól. Az ilyen jellegű problémákat az idő önmagában nem oldja meg. Sikeres és botránymentes kormányfők is vissza szoktak vonulni a politika frontvonalából, miután távoznak magas tisztségükből (Werner Faymann, José Luis Rodríguez Zapatero, Helle Thorning-Schmidt, Bohuslav Sobotka említhető a közelmúltból). Ez még inkább így kell, hogy legyen, ha valakinek a nevéhez kapitális hibák (ld. a brit Tony Blair és az iraki háború), esetleg visszaélések fűződnek (említhető a portugál José Socrates).
Olyan vezetők, akiknek komoly problémájuk akadt pénzzel, joggal vagy a jó erkölccsel, vagy ezek közül többel is, rendszerint gyorsan félreállnak, hogy ezzel segítsék a politikai közösség megújulását és megerősödését. Amikor pedig a demokratikus alternatíva egésze a tét, akkor mindez nem egyszerűen egy párt belügye, hanem a progresszív oldal közös érdeke. Sőt, az itthon kialakult helyzetben alapvető magyar érdeknek is tekinthető. És akkor még nem is a kormányra kerülés stratégiájáról, hanem az új baloldali építkezés minimális feltételeinek megteremtéséről beszéltünk.