Az a capella lovagjai

A jazz nem járt úgy, mint az irodalom, ahol Emmanuel Bouju kezdte pedzegetni, hogy mi értelme van még száz év után is posztmodernnek és avantgárdnak titulálni vadonatúj szövegeket. New Orleansban mikor az afrikai, dél-amerikai és európai utcazenészek kezében minden tárgy ütőhangszerré változott, a fúvóshangszereikkel pedig az énekeseket utánozták, kottához és hangszereléshez mit sem konyítva kitaláltak játékmódokat, amiket majd a rendszerező kedvű utókor műfajoknak titulál. De amint megszületett a spirituálé, a dixieland, a blues és a ragtime, a szomszéd téren már másként játszották. Az örökké kiapadhatatlan gospel, a hot jazz és a soul forrásvidékén jártunk a Take 6 szakértő kalauzolásában.

Az a cappella műfaja a Sixtus-kápolnában született, mert karzaton csak az énekesek fértek el. A Bibliából a kanonizáció során „eltűntették” a humort, de a templomi gospel kórusok máig az eufória közvetítői. Aki kíváncsi, hogy szól ez New Orleans francia negyedében, annak elég két jelenetet megkeresnie a Kettős kockázat című egyébként felejthető filmben: az egyikben a férjét kereső hősnő elsétál az Amazing Grace-t intonáló „Jackson Square Singers" mellett, a másikon pedig mögötte vonul el a temetési menet vidáman az újabb találkozás biztos tudatában. A koncerten ezt a hangulatot idézte meg tökéletesen a So cool album slágerének, a Fly away-nek prezentálása. A templomi és térzenéjében a spontán interaktivitás teremtménye a doo wop. A zenei kultúra kreatív humorának eredménye, ami Európában fehér hollónak számított. A kórusok Mekkája a pennsylvaniai Sharonban a Columbia Theatre, ahol évente a Vocal Group Hall of Fame-be választják a tradíciók legjobb követőit. Az 50-es években a gospel alapokkal dolgozó Du Droppers, a brooklyni Arrogants, Bill Haley Comets-e, Bronx női alakulata a Chiffons, a R&B és rock átiratokat készítő Coasters, az első afromerikai soulénekegyüttes, a Contours lemezeiknek köszönhette népszerúségét. Az „In the Still of the Night”-tal Five Satins elsőként milliós eladást produkált, a 60-as évek ben pedig már hozzánk is eljutott – legaléább lemezen - a Golden Gate Quartet, a Manhattan Transfer, a brit Foundations, a Flying Pickets „Only You”-ja, Janis Joplin „Mercedes Benz”-e, a Housemartins „Caravan of Love”-ja, meg a jazz a cappella maestrója, a Be Happy stúdium vezetője: Bobby McFerrin

Mivel 80-ban az alabamai Huntsville-ben, az Oakwood College-ben alapított formáció komolyan vette a nagyvárosi szleng óvatosságra intő „Keep 6” figyelmeztetését - nem kockáztattak. A Take 6 hasonló című debütáló albumával rögtön két Grammy-díjat nyert, a Billboardban a kortárs jazz és a keresztény kórusok 10-es listájának élén állt. Felkerült a nevük a Gospel Music Hall Of Fame dicsőséglistájára is. A jazz epimodernistái - minek ide hangszer, ha van hat képzett vokalistád - visszatértek a JazzMississippi forrásához. Borbély Mihály mondta nekem egyszer a sextettről: „Akad Take 6 felvétel, amelyben egyetlen hang rögtönzés sincs, leleményesen kitalált, bonyolult és szigorúan szerkesztett szólamok adnak ki varázslatos harmóniákat… mégis színtiszta jazz szól!” Mesteri szintézisük, a gospel, a soul és a R&B elemeit a human-beatbox (az hangokkal imitált ritmushangszerek) groove-ját passzították a gospel kórusok gazdag hangzás- és harmóniavilágához. Allison Whittenberg Fast Girl című jazzpoémájának első sorát - „Entertain us, entertain us all” – illusztrálták most is hatásosan. Láthattuk és főleg hallhattuk, mit jelent a profi szórakoztatóipar, a tisztán énekelt hat szólamú riffekk, az egyetlen elemet nem ismétlő színpadi koreográfia. Ehhez persze showmannek kellenek. nem búskomor jazz-igehirdetők (a harlemi zsargon szerint Elvis Depressley-k). A készülő lemez promóciós turnéján hallottuk a Prelude To Rhapsody In Blue-t Take 6 módra. A szertartások kollektív kérdés-felelet-reagálás forgatóját követték a prédikátorok rengeteg sztorival. Az „Overjoyed” Stevie Wonderre emlékezett, akivel először turnéztak, a „Spread Love” a szomszédokhoz odafordulás jegyében szólt, a „Nothin’ But Love” előtt pedig kiderült, miért nem készült fotó a börtönből szabaduló Nelson Mandelával. „Ó, ismeritek?” jött rendszeresen az ironikus évődés Billie Holiday vagy Paul Simon neve elhangzásakor. Ahogy ráadásként odatették Händel Messiásából a Take 6 örökös tagja, Mervyn Warren által adaptált „Hallelujah! "-t, annak az lett a vége, hogy bár mindenkinek tetszett az I'll fly away to my home, mégsem akart senki hazamenni.