Egykori külügyminiszterünknek, Kovács Lászlónak tulajdonítják ugyan a címbeli fordulatot, de ez a mondás jut eszembe, amikor a hazai agrárvezetés megszólal. Korábbi írásaimban statisztikai adatokkal támasztottam alá, hogy nemcsak mertünk kicsik lenni, hanem azok is lettünk. Akiket érdekelnek a részletek, azok böngésszék a KSH megfelelő oldalait, de a fontosabbak megjelentek a Barnamezős saláta című írásomban is (2024. január 5.).
Rohamosan bővülő betonozott szántóföldről, ugyanilyen sebességgel csökkenő termőterületről kellene a hazai piacot ellátni és illő exportot is teljesíteni. Már nem óhajtok polemizálni a termőföldjeink kizsigereléséről, a büszke hozamháborúról, miszerint kevés helyen is lehet mennyiséget és minőséget előállítani. Igen, meddig?
Nem írok már a hazai zöldség, gyümölcs ágazat helyzetéről, a hazai állattartás, állattenyésztés állapotáról, nem ecsetelem a valamikori húskombinátok berendezéseinek hollétét, mert nem tudom, csak azt, hogy az üzemek jelentősek voltak. Ugyanígy már nem részletezem a hazai cukoripar, stb., bedöntését, az egész magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar állapotát. Ezek és mások mind-mind felelős politikusok „élet- és emlékművei”.
Ez a bizonyos, „merjünk kicsik lenni” megjegyzés annak idején pestiesen szólva kiverte a biztosítékot, gumicsont lett a hazai közbeszédben. Szó mi szó, akkor magam is megmosolyogtam e mondatot. Akkor még ugyanis bíztam. Nos, mertünk kicsik lenni, hogy néhányan nagyok lehessenek.
Azt azért tegyük tisztába, hogy amikor még „nagyok” voltunk, jók voltunk, számoltak velünk, pl. broiler csirkében, tojástermelésben különösen, és bizonyos szántóföldi hozamokban úgyszintén. Büszkék is voltunk erre, lehettünk is. Az indulás és az érkezés persze egyformán beszédes volt: 1961, a tsz szervezés befejezése, az akkori nyomorúság és elégedetlenség, ami az akkori terminológia szerint a szocialista magyar mezőgazdaság alapjainak lerakása volt; aztán megteremtek a javak, amiket a rendszerváltáskor hihetetlen tempóban szét lehetett hordani, közben lehetett zöldbárózni, optimalizálni, a mezőgazdaságot csak az üzletek polcairól ismerők nevére birtokokat íratni, az új, nem dolgozó, csak a földet bérbe adó tulajdonosok körét kialakítani, zabrálni, harácsolni.
Akik maradtak, és a gyalázatos kárpótlásból földhöz jutottak, esetenként még a sajátjukhoz is, azokból kialakult egy gazdálkodó réteg, kisebb-nagyobb birtoktesteken, esetleg némi előrelátó, de törvényes ügyeskedéssel több névre íratva, komolyabb birtokok megszervezésével. A 2013. évi CXXII. törvény a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról elég kacifántosan határozza meg a kötelezettségeket és a lehetőségeket. A tulajdonszerzési jogosultsági rész külön tanulmányt érdemelne, de ami biztos: megint pápábbak lettünk a pápánál.
A Kínával szemben kibontakozóban lévő legújabb uniós szankcióharc adja ugyanakkor arra is ráirányítja a figyelmet, hogy ma a magyar mezőgazdaság néhány ágazatban Európa mezőgazdaságával sincs egy súlycsoportban, nemhogy Kínáéval. Kínában minden megterem, de nem csak ott! Lassan tudomásul kellene vennünk, hogy tömegtermékek exportjával sokra nem megyünk. Csakhogy az árucsere kevés, legyen üzlet, pozitív szaldóval.
Vegyük példának most ne a cseresznyét, amin az értelmiség egy része tudatlanul, de harsányan röhögött, hanem mondjuk a sertés húst. Valamikor, a kádári átkos utolsó tíz évében körülbelül annyi élő sertés volt hazánkban, amennyi a lakosok száma. Durván tíz millió darab. Ma talán három-négy millió, ha lehet. A tőkehús, a félsertések döntő hányada anno a baráti országokba ment, az okokat ismerjük.
A mai magyar export viszont nem igazán okoz piaci zavart az importáló országokban, az ottani termelőket nem nagyon veszélyezteti. És fordítva? Itthon megesszük, ami van, itt-ott talán jut exportra, sok az import, és ez hihetetlenül kényelmes. Nem kell gondolkozni, a kereskedők megoldják, a termelő tönkremegy, mi meg fizetjük. Busásan, még mindig.
De mit csinál a hazai agrárvezetés? Hihetetlen jó sajtót kapnak a különböző látogatások, avatások, tanácskozások a talajaink minőségének megőrzéséről, a precíziós mezőgazdaság fontosságáról, a fenntarthatóságról, az integrációról, különböző beruházások előremutató mivoltáról, de a termőterület mennyiségi csökkenéséről egy árva szó sem hangzik el. Remek növényvédelmi rendezvényeink vannak, újabban sokat tanácskoznak az öntözés fontosságáról, az állati termékek előállításának javításáról, a zöldítésről, támogatásokról, mindenről. Csak az a baj, hogy ez a mozaik valami miatt sehogy sem áll össze egységes képpé, amit koncepciónak, közép- vagy hosszútávú tervnek, megélhetésnek hívnak. Nem áll össze rendszerré. Miért?
A kínai példánál maradva:
hihetetlen mértékű felvevő piac lehetne, ha a hazai agrár-menedzsment az agrárkamarával, a gazdakörökkel és valamennyi érintettel együtt kiaknázná (ha képes lenne rá…) a kínálkozó lehetőségeket. Az nem érv, hogy ugyan már, mit jelentünk mi egy hatalmas országnak! Szöveg van, a tartalom kicsit vékony.
Ha tízmillió sertést tőkehúsként exportálhatnánk, ezzel egy kínai nagyváros egyik kerületének néhány heti hússal való ellátásában részt vehetnénk, ami ott valóban nem igazán jelentős, de ez itthon valamennyi takarmány termelőt, sertéstartót, elsődleges feldolgozót ismét helyzetbe hozná. A feldolgozott (és nem ultrafeldolgozott), ízes termékekkel még jobb eredményt lehetne elérni, még több gazdálkodót, feldolgozót lehetne megtartani. Fellendülne az ágazat.
És tulajdonképpen mindegy is, hogy ki a vevő: vegye meg, fizesse ki, érje meg mindenkinek. Ez nem csak a sertésre és nem csak Kínára vonatkozik. De Brüsszelben a jelek szerint a szankciókban hisznek, és csak értetlenül csodálkoznak, amikor a gazdák megjelennek a kapuk előtt. Küldetéstudat és csalhatatlansági érzés ural mindent, de a gazdák isszák meg a levét.
Bármely ágazatról legyen is szó, beruházni, termelni, feldolgozni kell! Nem nagy ördöngösség, ment ez már, és nem is rosszul. Nem kell újra feltalálni a meleg vizet! Más az üzlet, és más a szerelem. Anno, még a legvadabb Rákosi érában, de még az ’56 utáni megtorlások idején is, és később is, ami jó volt, azt mindig jól el lehetett adni. Nem az a kérdés, hogy a fogadó országban az odaszállított élelmiszer mekkora arányt képvisel, hanem az, hogy egy jó minőséget produkáló ágazat - mert enélkül nem megy - itthon hány embernek ad tisztes megélhetést, biztonságot, a terméknek piacot, az országnak hírnevet. Melyikre nincs szükség ezek közül?
Ha már itthon kicsik vagyunk, azért máshol újra lehetünk nagyok. Kiken múlik?
A szerző agrármérnök.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.