- Az irodalmi élet alkotói is lehettek és lehetnek csodabogarak

Tandori Dezső madarai tollát, Jékely Zoltán uszadékfát, Kukorelly Endre bélyegeket, Karinthy Ferenc szignókat, Szerb Antal és felesége minikönyveket gyűjtött, míg Lázár Ervin a nyakkendők, Tóth Krisztina a hajtincsek, Tamási Áron a szivarosdobozok, Móricz Zsigmond pedig leginkább a sajtótermékek megszállottja volt – derül ki a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) időszaki kiállításából A tárgyak társasága című tárlat hat tematikus műtárgycsoportba rendezve mutatja be az írók gyűjtőszenvedélyét, valamint tárgyaiknak történetét. Milyen képeket nézegetett Ady Endre és Csinszka egykori Veres Pálné utcai lakásukban? – ezt is megtudhatjuk.

A kiállítás apropóján kortárs szerzőkkel készült több hangzó interjú, talán ezeket érdemes legelőször meghallgatni, mielőtt elvesznénk a részletekben. Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Bartis Attila, Szabó T. Anna, Nánay István, Márton László, Kukorelly Endre, valamint Ugron Zsolna beszél gyűjteményeiről és általában a gyűjtésről. Tóth Krisztina például így fogalmaz: „egy gyűjteményt csak az a szerető tekintet fog össze, ami a gyűjtő szeme, ha ez nincs, onnantól a gyűjtemény már csak tárgyak halmaza, halott anyaggá válik”. A szerző gyerekkorában hajtincseket, felnőttként üvegmadárkákat és könyveket gyűjtött. Szabó T. Annának már akkor házi könyvtára volt, amikor alig tudott olvasni. ezen felül fűszergyűjtemény és famadarak kötődnek még hozzá (úgy látszik, a madár kiemelten fontos a költőknek).

A tárgyakhoz egészen más a viszonyunk, mint mondjuk 50 vagy 100 éve, pontosabban leginkább a fiatalabb generáció az, amely a tárgyakra gyorsan elhasználódó, lecserélhető elemekként tekint. Minél idősebb valaki, annál jobban ragaszkodik személyes dolgaihoz, valójában ahhoz, amit a tárgy egyedi módon hordoz. Bartis Attila szerint komoly különbség van aközött, hogy valaki módszeresen gyűjt valamit, ragaszkodik bizonyos tárgyakhoz és aközött, hogy nem tud megválni valamitől, a szerző például édesanyja hagyatékához viszonyul így. A Nyugalom írója, aki nemrég A vége című regényéért és annak fordításért elnyerte az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) rangos irodalmi díját, egy történetet oszt meg a hanganyagban: Két barátja látogatta meg Jáván, egyikük okosan érvelve bizonygatta, hogy kell tudni elengedni a tárgyakat. „Merthogy csak az számít, ami belül is megtörtént az emberben, mert abból teremtődik aztán minden. És ezt a beszélgetés során illusztrálta is. Ott volt egy kiürült sörösdoboz, amit összegyűrt, és a szobában hátradobta, hogy íme, így kell tudni elengedni minden tárgyat. És csak mérhetetlenül egyetérteni tudtam vele, én is ezt szeretném. De voltam annyira pofátlan, hogy amíg ők aludtak, én éjszaka kiosontam, a szemetesből kiszedtem azt az összegyűrt sörösdobozt, és majdnem egy esztendővel később, amikor hazajöttem, azt hoztam neki ajándékba. Azzal, hogy ez a történet hozzá kötődik, most, hogy egy évig várakozott ez a sörösdoboz, ugyanazzal a mozdulattal ki tudod-e dobni. S akkor kiderült, hogy nyilván nem. Persze hogy nem magához a tárgyhoz kötődik az ember, hanem a történetéhez, az érzelmekhez.”

A PIM egészen a XIX. századi alkotóktól kezdve válogatott a különböző kollekciókból, Jókai Mór például sétapálcákat halmozott föl. A tárlatból az is kiderül, egyetlen nyakkendő sem volt biztonságban Lázár Ervin mellett, aki – s maga sem tudja, pontosan miért – a hatvanas évek végén nyakkendővégeket kezdett el gyűjteni. „Az áldozatok szinte majd valamennyien úgy emlékeznek, hogy egyszer csak váratlanul előttük termettem egy bicskával, mások szerint ollóval, és se szó, se beszéd, lemetszettem egy darabot a nyakkendőjükből” – írja. Lázár Ervin ezzel szemben úgy emlékszik, mindenki maga vágott le egy darabot és adta a szerzőnek. A nyolcvanas évek elejéig folytatta a „mészárlást” Lázár Ervin, nehezen vált meg szenvedélyétől. Talán ez a legabszurdabb mánia az összes közül, a nyakkendők rendszerezve függenek, alattuk az egykori tulajdonosok nevei: Csurka István, Galsai Pongrác, Pomogáts Béla, Szirtes Ádám, Szakonyi Károly.

Külön kiemelendő az írógépgyűjtemény, mely nem konkrét szerző, hanem a PIM kollekciója. A múzeum Relikviatára közel nyolcvan írógépet őriz – ezekből állított ki, az összesítésst Babits Mihály Budapest ostroma idején megsérült írógépe koronázza, amely képes volt egy műalkotás szépségével megrongálódni. Az írógépek a szerzők személyiségét is tükrözik és komoly történeteket rejtenek magukban. A kiállításon megtekinthető többek között Szerb Antal, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Mándy Iván, Ottlik Géza, Gyurkovics Tibor és Jókai Anna írógépe.