Kezdő megyei újságíró voltam, amikor egy fotóssal mentem az Elekiek világtalálkozójára, amit az 1990-as évek közepén éppen augusztus második felében tartottak. A jobb értetőség kedvéért nem árt tudni, hogy Elek Békés megyei kisváros, lakóinak száma akkoriban öt-hatezer körül mozgott. Ám ennél történetünk szempontjából fontosabb, hogy török hódoltság után erre az elnéptelenedett területre nagy számban telepítettek svábokat, így Elekre, Gyulára és Mezőberénybe.
Hogy ezek a települések nem egyszerűen életképesek maradtak, hanem figyelemre méltó gazdasági eredményeket értek el a 19. század második és a 20. század első felében, nagyrészt éppen az évszázadokkal korábban idetelepített svábok leszármozottainak volt köszönhető. Szorgalmunk és munkabírásuk legendás volt. A történelem a svábok és a település sorsába többször durván beleszólt. A trianoni békeszerződés miatt Elek perifériális helyzetbe került, elvesztette gazdasági vonzáskörzetének jelentős részét, amelyek onnantól Romániához tartoztak. Majd jött a második világháború, a helyi zsidóságot deportálták, szinte senki nem tért haza.
A világégés után 5600-nál több helyi németet telepítettek ki Elekről, döntően Németország nyugati területeire. Elek lakosságszáma akkor közel tízezer volt. Ma már tudjuk, ezt a veszteséget a mai napig nem heverte ki a város.
Talán itt jutunk el a lényeghez. Ahhoz, hogy megértsük, mit jelentett és mit jelent ennek a településeknek az életében a világtalálkozó. Némileg leegyszerűsítve intézményes keretet ahhoz, hogy a kitelepített egykori eleki svábok és azok gyermekei szervezetten hazalátogassanak, hogy őket megfelelő körülmények között fogadhassák. Csendben teszem hozzá, hogy ebben a vonatkozásban a haza fogalma azért nem áll annyira erős lábakon. Az eseményre megérkezve karon ragadott a polgármester, és a fülembe súgta, hogy valakivel feltétlenül beszélnem kell. Egy Stuttgartból érkezett friss nyugdíjas férfihez vezetett, akiről megtudtam, a Mercedes haszongépjármű részlegének vezető tervezője volt nemrégiben. Szüleivel együtt gyerekként rakták előbb teherautóra, majd vonatra, hátra hagyva a családi házat, a földjeiket és jószágaikat és kezdték életüket a nulláról 1948-ban valahol Németországban. A velem szemben ülő férfi előbb elvégezte általános és középiskolát, műszaki egyetemen szerzett diplomát, szinte azonnal a Mercedesnél helyezkedett el. Tehetsége, szorgalma, alkotókészsége nem maradt észrevétlen, egyre magasabb beosztásokba került a cégénél.
Ültem és hallgattam, és azonnal eszembe jutott: ha itthon marad, megközelítőleg sem futhatott volna be ilyen karriert. Egy eleki fiú? Legjobb esetben mérnök lehetett volna Győrben a Rábánál, de garancia még erre sincs. Különben soha nem alkalmazták volna a Mercedesnél, soha nem nyílt volna meg előtte az ezzel járó szakmai lehetőség, ha nincs a kitelepítés, ha a hazai németség jelentős részének nem mutatnak ajtót vele együtt Magyarországon.
Bármilyen furcsa és kegyetlen leírni: vele jót tettek, akik kitelepítették.