Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A hiperaktivitás, és ami mögötte van

Népszava|2002. febr 9. 00:00
[A+ A-]
Tény, hogy napjainkban egyre több a nyugtalan, "problémás gyermek", akik komoly gondot okoznak szüleiknek a családban, és akik gyermekközösségbe, óvodába, iskolába kerülve igencsak megnehezítik a pedagógusok dolgát.

A legtöbb tanár és sok szülő hallott már a "hiperaktivitásról", még pontosabban a figyelemhiányos hiperaktivitási rendellenességről, de általában nem tudják igazán, mit is jelent ez. Nem minden nyugtalan, folyton izgő-mozgó gyermeknél állapítható meg hiperaktivitás, ám akiknél állandó figyelmetlenség, koncentrációs zavarok, túlmozgásosság és erős impulzivitás figyelhető meg, többnyire együttesen, azok nagy valószínűséggel hiperaktívnak tekinthetők.

Európai és amerikai tudósok régóta vizsgálják a hiperaktivitás tünetegyüttesét, és sokat vitatkoznak azon, hogy mennyire elterjedt ez a betegség. Az American Psychiatric Association kritériumai alapján minden tizedik amerikai gyermek ilyen. Riasztó az az adat is, hogy e tünetegyüttes az iskolás korú európai gyerekek három-öt százalékát érinti.

Norfolk-Norwich Kórház kutatói, Richard Beach és Rosalyn Proops arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyermekkori hiperaktivitásos betegségek rendkívül komplex jelenségek, ezért nehezen azonosíthatók és gyógyíthatók.

Melyek a figyelemhiányos hiperaktivitás tünetei? A szakemberek két csoportba osztják ezeket. Külön foglalkoznak a figyelem zavarával és külön a motoros nyugtalanság tüneteivel.

Valószínűsíthető a figyelemzavar akkor, ha a gyermek nem figyel megfelelően a részletekre, vagy gondatlan, ha hibákat követ el az iskolai munkában és más tevékenységekben, ha nehézséget jelent számára a figyelme fenntartása a feladat- vagy játéktevékenység során, ha külső ingerek könnyen elvonják a figyelmét. Az ilyen gyermekről gyakran gondoljuk azt, hogy nem figyel, amikor beszélünk hozzá. Jellemző tünet az is, hogy nem követi az utasításokat, befejezetlenül hagyja feladatait. Elkerüli, nem szereti, vagy ellenáll az olyan feladatoknak, amelyek tartós értelmi erőfeszítést igényelnek.

A túlzott mozgásigény, a hiperaktivitás tünetei között első helyen említhető, ha a gyermek ülés közben babrál, fészkelődik, ha elhagyja helyét olyan helyzetekben, amikor elvárják tőle, hogy ülve maradjon. Rohangál, ugrál vagy mászik akkor is, amikor az nem helyénvaló. (A mozgékonyság, aktivitás, önmagában semmiféle zavart nem jelent, de ha a mozgás céltalan, csapongó, az baj.) Ha a gyermek képtelen huzamosabb ideig nyugodtan játszani, ha túlzottan sokat beszél, ha kimondja a választ, mielőtt a kérdés befejeződött volna, ha nehézséget okoz neki a várakozás, és mindezek együtt jelentkeznek, akkor valószínűleg a figyelemzavaros hiperaktivitásról beszélhetünk.

A különböző tünetek különböző súlyossággal jelentkeznek az egyes gyerekeknél. Az enyhébb, vagy kevesebb számú tünetet mutató gyerekek az életnek csak néhány területén mutatnak zavart (sokat mozognak, vagy nem elég tartós a figyelmük). Másoknál súlyosabb, vagy több tünet jelentkezik ezért rengeteg problémával küszködnek.

A tünetek súlyossága a helyzettől függően is változhat. Van, akin csak az iskolában észlelik a tüneteket, és van akinél inkább csak otthon. Minden ilyen gyermekre jellemző azonban, hogy vannak napok, amikor úgy viselkednek, mintha soha semmi bajuk sem lett volna. Ezért gondolják a szülők és a tanárok, hogy a gyereknek csak akarnia kellene, és akkor tudna másképp viselkedni.

A kutatók évtizedek óta világszerte próbálják feltárni a figyelemzavaros hiperaktivitás okait.

Miután számos, figyelemhiányos hiperaktivitással diagnosztizált gyermek agyát műszeres vizsgálatnak vetették alá, kiderült, hogy a homloklebenyük, amely a magasabb szintű intellektuális és szociális tevékenységek irányítója, valamint a homloklebenyhez kapcsolódó belsőbb agyi struktúrák a normálisnál mintegy tíz százalékkal kisebbek.

Hogy ez miként alakul ki, nem tudjuk. Egyes esetek genetikai vizsgálata során két gén is szóba került, amelyek a dopamin nevű neurotranszmitter előállítását irányítják. A dopamin fontos szerepet játszik a homloklebeny és az agy egyéb területei közötti kommunikáció biztosításában. Egyik elképzelhető magyarázat az, hogy ezeknek a géneknek a hibája folytán az agyi összeköttetések nem fejlődnek ki normálisan. Egy másik lehetséges magyarázat szerint a magzati fejlődés egy bizonyos szakaszában ezek a struktúrák sokkal érzékenyebbek a sérülésekre, és az esetleges sérülések okozzák a tüneteket.

Ugyanakkor a kutatók egy másik csoportja azt állítja, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás tünetegyüttesének kialakulásában nem játszanak közre mentális rendellenességek. Szerintük az egyértelműen a gyermek és környezete közti konfliktus megnyilvánulása, és kétkednek abban, hogy valaha is találnak bizonyító erejű biológiai okokat. A baj szerintük pszichoszociális eredetű, és abból az egyszerű tényből fakad, hogy vannak olyan gyerekek, akik több figyelmet, szeretetet, gondoskodást igényelnek, mint társaik. A betegséget ritkán diagnosztizálják olyan országokban, ahol a gyermekkel való törődés családi és társadalmi szinten hagyományosan igen magas fokú, például Dániában, Norvégiában és Svédországban.

A figyelemhiányos hiperaktív gyerek iskolai teljesítménye elmarad attól, amit életkora és értelmi képességei alapján elvárhatunk, de vannak olyan helyzetek, amelyekben ők is jól teljesítenek. Elsosorban akkor, ha ők állnak a figyelem középpontjában, vagyis kétszemélyes helyzetekben, és csakis akkor, ha a partner határozott és elfogadó. Amikor egyszerű dolgot kérnek tőlük, és az utasítás világos, többnyire megállják a helyüket. Elvárják, és jól hat a teljesítményükre, ha munka közben gyakori és azonnali megerősítést kapnak és a hibáikra is azonnal reagálnak, ha kevés kritikát és sok biztatást kapnak. Az olyan helyzetekben érzik jól magukat, ahol kevés és egyértelmű a szabályok szerint folyik az élet, és ha számukra új és érdekes a környezet.

Mindezekből következik, hogy az iskolában ritkán adódik olyan helyzet, amelyben a figyelemhiányos hiperaktív gyermekek jól teljesíthetnének, hiszen idejük nagy részét az osztályteremben töltik. Folyamatosan alkalmazkodniuk kell a szabályokhoz, és eleget kell tenniük az előírásoknak. Nem ritkán egyszerre több utasítást kapnak, ami el se jut a fülükig. Gyakran kell önállóan megoldaniuk számukra unalmas, ismétlodő feladatokat, amelyek nem járnak sem megerősítéssel, sem helyreigazító visszajelzéssel. Általában az iskolában derül ki először, hogy ezekkel a gyerekekkel valami baj van. A szülők sokszor a pedagógusok jelzéseiről nem vesznek tudomást, és a felmerülő problémákért az iskolát teszik felelőssé. Mikor jönnek az első jelzések a gyermek iskolai viselkedéséről, vagyis arról, hogy nem követi az utasítást, nem képes önállóan dolgozni, nem tartja be az iskola szabályait, rendjét, a szülő kétségbeesik, bár látja, hogy a gyermek otthon is rendetlen, feledékeny, nem vár a sorára, mindent és mindenkit félbeszakít, gyakran sír és rendkívül indulatos.

Az ilyen gyermeknek a társas kapcsolatok terén is nehézségei vannak. Nemigen tud együttműködni másokkal, látszólag nem törődik a másik érzelmeivel, hajlamos a basáskodásra. Ha kitalál valamit, azt akarja, hogy azonnal úgy történjen minden, ahogy ő mondta. A gyerekek ellenállására túl gyorsan és indulatosan reagál. Ha akadályozzák valamiben, akkor sír vagy dühöng. Nem agresszív, nem akar bántani senkit, de meggondolatlanul cselekszik, nem figyel a következményekre. Mindig ő akar a vezér lenni, mondják róla a többiek. Ez nincs egészen így. Nem feltétlenül az a célja, hogy irányítsa a többieket, csak nem tudja elviselni, ha nem történik azonnal az, ami éppen az eszébe jutott. Nehéz vele egyezkedni, kompromisszumot kötni. Emiatt az iskolában a többi gyerek könnyen kiközösítheti. Miután társaik körében nem igazán népszerűek, nem kortársaikkal, hanem fiatalabbakkal vagy idősebbekkel barátkoznak inkább.

Zavaró viselkedésével a figyelemzavaros hiperaktív gyerek könnyen kiváltja környezetének elutasító magatartását. Mivel ki vannak szolgáltatva belső impulzusaiknak, nem tudják kontrollálni önmagukat, állandó bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban élnek. Viselkedésük és annak következménye között nem észlelnek kapcsolatot, nem tartják felelősnek magukat a cselekedeteikért. Másokat hibáztatnak, nem értik a számonkérést, meglepődnek a visszautasításon. Erős szorongás alakulhat ki náluk, mert azt jól megtanulják, hogy bármit tesznek, abból valamiféle baj származik, sokszor ugyanis ez az egyetlen dolog amit a környezet folyamatosan és következetesen visszajelez. Többnyire rossznak tartják önmagukat, nincs önbizalmuk.

Vágynak a szeretetre, mások elismerésére, de nem ismerik az ehhez vezető utat. Nyughatatlanságuk miatt gyakran szenvednek, rossz a közérzetük. Mivel figyelmüket nehezen irányítják, az ingerek elárasztják őket, ingerlékenyek lesznek, hamar kimerülnek. Környezetük folyamatosan bántja őket, a büntetések és számonkérések sorozatában élnek. Soha nincs nyugtuk, mert semmit nem csinálnak az elvárt módon. Figyelemzavaruk, nyughatatlanságuk miatt nem tudnak megfelelni a követelményeknek, így egyik kudarc után a másik érheti őket. A felnőttek szerint minden probléma abból fakad, hogy a gyerek nem akar tanulni, figyelni, vagy hogy lusta. Valójában a szegény kisgyerek nagyon is "akar", kezdetben mindent megpróbál, de hamarosan úgy érzi, a környezetének van igaza, ő a bűnös, ő a rossz. Azonosul a környezet véleményével, és reménytelennek ítéli meg önmagát. A negatív önértékelésnek fizikai tünetei lehetnek, eleinte hasfájás, fejfájás a jellemző, de idősebb korban depresszió is kialakulhat. Néha az elkeseredés, a düh a környezet ellen fordítja, mindenkire haragszik, verekszik, bizalmatlanná válik, minden segítséget elutasít.

Ha egyéb károsító hatások nem érik a gyereket, 10 éves korra a motoros nyugtalanság erőteljesen csökken. Figyelmük terjedelme 12 éves kor körül lesz hasonló társaikéhoz. A figyelem elterelhetősége is változik. Az őket érdeklő dolgokban megdöbbentő elmélyülésre képesek. Ha például a gyermek a tengerek világáról szeret olvasni, akkor egy ilyen könyvvel a kezében azt sem veszi észre, ha ég a ház. Ha azonban a téma nem érdekli, akkor az olvasás kedvéért nem tud egy helyben maradni. A kamaszkortól erőteljesen csökkennek vagy teljesen meg is szünnek a tünetek. A gyermek ekkorra már megtanul bánni önmagával, jól tudja kamatoztatni túlzott aktivitását. A hiperaktivitás ekkor már egyszerűen csak jellemző személyiségjegyként jelenik meg. A hiperaktív kamaszon csak annyi látszik, hogy szereti a változatosságot, a mozgást, az utazást, a társaságot.

Sok esetben azonban fennmaradhatnak olyan tünetek, amelyek felnőtt korban is megnehezítik az életét. A gyermekkorukban figyelemzavaros hiperaktivitás tüneteit mutató felnőttek általában nyughatatlanok (gyakran változtatnak munkahelyet) impulzívak (gyakran karamboloznak vagy kerülnek konfliktusba környezetükkel), kapkodnak, rohannak, és munkájukban nem hatékonyak. A tünetek ugyan kellemetlenek lehetnek, de a hiperaktív gyermekből felnőtté vált emberek előnyös tulajdonságaikkal kompenzálják nehézségeiket.

A felnőtt korba került hiperaktívok közel egynegyede azonban nem tudja leküzdeni gyermekkori traumáit. Sokan közülük depresszióssá válnak, öngyilkosságot kísérelnek meg. Azok, akik agressziójukat inkább kifelé fordítják, összeférhetetlenekké válnak, mások érzéseivel nem törődnek, a társadalom normáit magukra nézve nem tartják kötelezőnek.

Nincs olyan gyógyszer, ami meggyógyítaná vagy megszüntetné a figyelemhiányos hiperaktivitást kiváltó esetleges biológiai okokat. A tüneteket azonban bizonyos gyógyszerekkel lehet enyhíteni. A gyógyszer önmagában azonban nem szünteti meg a viselkedési problémákat és a tanulmányi eredmény sem lesz automatikusan jobb. A gyógyszer a nyugtalanságot csökkenti, a koncentráló képességet javítja. Ezzel jobb lehetőséget teremt arra, hogy a gyerek, a szülő és a pszichológus segítségével megtanulja saját viselkedését szabályozni. Ezért gyógyszeres kezelés esetén is szükség van viselkedésterápiára.

Fehér Katalin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!