Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Az apokalipszis képköltője

Népszava|2005. jan 15. 00:00
[A+ A-]
A szentendrei Anna Margit - Ámos Imre Múzeum most olyan grafikákból rendez kiállítást Ámos Imre hagyatékából, amelyeket a közönség eddig nem látott. A raktárból napvilágra kelt anyag nemcsak az újdonsága okán kiemelkedő esemény, hanem azért is, mert egy eddig rejtőzködő, s csak a Szolnoki vázlatkönyvből sejtett, de meg nem ismert Ámos Imrével találkozhatunk. A képekben író, álmodó, vizionáló és profétáló krónikással, Az apokalipszis képköltőjével.

Ha az eleve töredékességre, és korlátozottságra ítélt vállalkozásba fogunk, hogy az "érzéki-erotikus" médiumok: a zene, vagy a képzőművészet alkotásait leírjuk, vagy értelmezzük, akkor nem tehetünk egyebet, mint hogy az emberi létezés állapotával, netán értelmével szembesítsük az élményünket kiváltó műalkotásokat. Ez egyben az igazi művészet mércéje is: vajon kapcsolatban áll-e az emberi állapot nagy kérdéseit, dilemmáit és látomásaitt maga előtt görgető civilizáció narratívájával?

A holokausztot, szerintem helytelenül, a II. világháború eseményei közé sorolják, s annak valamilyen mellékfrontjaként írják le. Fontosságáról, vagy mellékességéről történészek vitatkoznak. Micsoda meddő, s kisszerű igazságokkal a lényegét elfedő vita. Hiszen a konkrét hatalmi, gazdasági vagy területszerzési konfliktusokat eldönteni hivatott háború szinte csak véletlenszerűen esett egybe a másik, a nem nemzetek, országok, politikai rendszerek között zajló, hanem az embernek az önmagával vívott, s az önellentmondásait a feleszínre öklendező történetével. Ez utóbbinak az a kérdése, hogy ki az ember? Mi az értelme, hogy befussa rövidre szabott pályáját? Hiszen az ember az egyetlen élőlény, aki halandósága és kicsisége elviselhetetlen tudatában kénytelen élni. Akit nyomaszt a végtelen idővel és térrel szembeni porszemnyi lét végessége. Az ebből a vígasztalan ismeretből fakadó frusztráció az úgynevezett civilizációs fejlődéssel és a szédítő technikai előrehaladással egyre növeli a szorongását, amit az elkerülhetetlen halál előtt szaporán fogyó idő csak tovább és tovább hatványoz. Ez is a paradoxonként érzékelt jelenség oka - nevezetesen, hogy minél fejlettebbek és humanizáltabbak az emberi létezés viszonyai, az ember annál kegyetlenebbül pusztítja önmagát, valamint kulturális és természeti környezetét. Annál inkább zuhan saját lehetőségei mélyére. A háború, az öldöklés aktusa, e pusztításnak csak végső és felszíni megjelenése. Az igazi konfliktus magában az emberi természetben és sorsban dúl. A lélekben és tudatban, amelytől az emberi lény elnyerte az "emberi" specifikumot - s amelynek eredetéről, céljáról és természetéről a legkevesebb az ismeretünk.

E különös, embernek nevezett teremtmény mélyére a művészet különböző ágai hatoltak le a legmegvilágítóbb lámpásokkal. A bátor mélyrehatolók olyan médiumokban hozták felszínre felfedezéseiket, amelyek az érzékiség szintjén tárták fel ezt a nagy tapasztalatot - ugyanis megérzékítésükre a bármilyen gazdag szókészlettel rendelkező nyelv szavai szegényesek.

Az ember természetében forrongó folyamatos konfliktus bizonyos korokban lávaként tört felszínre, s majd borította be az egész civilizáció létezésformáit. Ez az apokalipszis kora. Az első apokalipszis az időszámításunk kezdete körüli gyötrelméből született a kereszténység - az azt megelőző és rákövetkező évszázadokban. Legreprezentatívabb narratívája és szimbóluma: a kereszt és a názáreti Jehosua ben Joszéf története - s ígérete: a megváltás. A második apokalipszis ideje az I. világháborúval kezdődött, és mindmáig tart. Ez utóbbit az olcsó leegyszerűsítés kísértése okán helyesebb nem a világháborúkhoz, hanem kiváltó okukhoz: a már a XVIII. század végén kicsírázó modernitáshoz kötni.

Ámos Imre e második apokalipszis látója, prófétája. A próféta héberül látót jelent.Maga is annak tudta magát, már művészi nevének megválasztása alkalmával. Látónak tudta magát, aki a hagyománytól eltérően vagy inkább azt megújítva a látomásait nem szavakkal, de képek sorozatában rögzíti. is. A harmincas évek végén szaporodó verseinek egyike így vallott erről:

"Az egyik ősöm

Tékoa béli pásztor volt

Harsány erős szavú

Furulyát tartott égő kezében

békésen ment a nyáj után

Városba érve felcsapott rőten

lángoló szive s perzselt szaván

minden hiú bűn gonosz lehellet

Királyok bátrak fekete hátán

fente élesre égi szavát

Késő utóda vagyok csak Néki

halkszavú zsenge pásztor fiú

Nincs méltó nyájam hangos furulyám

Sápadt szememben nem ég a láz

Fákat perzselni sem hajt a vágyam

Csak üldögélek folyóknak partján

Nézem a felhőt s holdat az égen

Alkonyatkor vagy tél derekán"

Ámos a maga művészetét ugyan művészeti terminus technikussal definiálta - "asszociatív expresszionizmus" -, de ez valójában a prófétai hagyományba kapcsolódást írta le, amely a festészet médiumában még járatlan útnak mutatkozott. A próféták, az első apokalipszis idején egyszerre voltak a mindenséggel (Istennel) közvetlenül (azaz érzékek útján) érintkező személyek, akik az érintkezésből nyert, látott tapasztalatot, szavakkal leírt képekben közvetítették a földi halandók felé. A sámán, a pap, a művész (általában költő), azaz a trancendens médium minden kultúrában meghatározó funkciót tölt be. Ámosnál ez a közvetítő szerep - az apokalipszis meglátása és érzékítése - a képzőművészetben, s a művészeti élet keretei között nyilvánult meg. Amennyiben ez a művészet történetére - is - tartozik: világraszólóan egyedi módon. Ámos Imre látomásos elbeszélésének kezdeteit Hieronymus Bosch hagyománytalan hagyományában fedezzük fel a képzőművészet történetében. Nemcsak az "ember mélyéről" szóló tapasztalatai, de inkább a narratív technikája okán. Ez a tapasztalat nem a háborús élmények úgynevezett ábrázolásában testesül meg (erre tanúságul szolgálnak a rajzok keltezései is, ahol szinte semmi különbség nem fedezhető fel az 1938-as és 1944-es dátumozások között), hanem egy olyan belső látásból és élményből, amely mindkét apokalipszis korából felhozott irracionális tudást vetít ki. Olyan intuitív, belső megfigyelésből származik, amelynek felesleges is lenne keresni a forrását - mert éppoly metafizikus eredetű, mint az a táj és az az összefüggésrendszer, amelynek megjelenítésére vállalkozott. Míg Bosch páratlan művészete a németalföldi festészet szerves hagyományából nőtt ki, addig Ámos és a maga képviselte jelenség magányos. Ahogy új és magányos a zsidó képzőművészet is - amely Ámos föllépése előtt alig 50-60 éve az elsatnyult szárnyait és energiáit abból a roppant béklyóból, s egyúttal paradoxonból bontogatta, hogy ugyan a zsidó gondolkodásnak és irodalomnak többezer éves hagyománya van - jelesül az apokalipszis leírásában is -, de ennek nem volt, lehetett vizuális kifejeződése. S míg Bosch sok-sok történetet beszélt el, s eközben a legrafináltabb borzalmakat esztétizálta (sőt szakralizálta), addig Ámos a hasonlóan gazdag metafora-viziós képregényét folyamatba, ok-okozati rendszerbe illesztette egyúttal. Az apokalipszis narratívájának primér főszereplői, Jó és Rossz, permanens hadakozásának, egyenlő erőket felvonultató szívóerejének a vákumába helyezte az ég és föld, a teremtettség genezise valamint a megváltás dimenzióit. Mégpedig úgy, hogy nála a két apokalipszis ideje és ikonosztáza egybecsúszik, mint utolsó kiforrott művében, a János jelenéseiben, másnéven: az Apokalipszis könyvéhez készített sorozatban. Itt az égi erőket megjelenítő angyalok mellett Isten is szerepel. Ez az Isten még nem halott, mint a modernitás nagy apostolánál és az új apokalipszishez oly sok szálon kapcsolódó Nietzschénél. Rajzlátomásaiban az Isten szenved. Nem Isten fia szenved, hanem Isten szenved a fiától, az emberi lénytől és természettől. Akár a szülő a véréből, szívéből, kultúrájából: azaz a leglényegéből teremtett gyermekétől, aki önállóvá növekedve vele gyökeresen ellenkező úton indult el, s ez ellen nem tehet semmit, mert a gyereke nála már erősebb, s ő pedig fokozatosan gyengül. Ideje lejárt. Ha Isten meghal vagy kilép az életünkből, akkor ez az embernek köszönhető. Ő kergeti a kiszámíthatatlan elkeseredésbe. Ámos Istene antropomorfizáltan egy alig észrevehető, a képben elrejtett szemmel, vagy egy áldást osztó kézzel van jelen. A szemből záporozó könnyek az apokalipszis tüzét, lángoló óráját van hivatva eloltani. A lángokét, amelybe Ámos Imre ez a festő maszkjába bújt angyal is elemésztődött, mert oly közel merészkedett megfigyelendő és megörökítendő tárgyához, hogy az a tűz a nagy tudósítás-közvetítés megörökítőjét, a közvetítőt is magába szippantotta.

S mi Isten sorsa? S mi az emberé?

E történet vége, a második apokalipszis lezáratlansága okán még nem ismeretes. Egyszerre lehangoló és felemelő érzés, hogy e eldöntetlen küzdelem korszakában élünk, noha ezt az elhúzódó apokalipszist látó próféták megvilágító tudása és művészete hiányában vagyunk kénytelenek elviselni - az elszenvedett korszakunk minden felemelő fensége és katarzisa nélkül.

Kőbányai János

Lájkoljon minket a Facebook-on is!