Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Tudatlanok

Népszava|2010. ápr 17. 06:22
[A+ A-]
Két emlékezetes élménnyel lettem gazdagabb a honi média jóvoltából a minap. Az egyiket olyan interjúnak köszönhetem, amelyben elismert és gyakran kérdezett gazdasági szakértő mondta el véleményét a szélsőjobboldal térnyerésének külföldi visszhangjáról, a másik akkor ért, amikor egy többszereplős politikai háttérműsorban az úgyszintén jó nevű politológus nyilatkozott meg hasonló témában. Tehát két fiatal, harmincas éveiben járó értelmiségit hallottam, akiknek - vélhetően - nincsenek kvalifikációs hiányosságaik, és udvariatlan volna feltételezni róluk, hogy történelmi tanulmányaikat elhanyagolták.

Az első beszélgetés során az ifjú pénzügyi szakértő azt találta mondani, hogy a mai magyar szélsőségesek és az európai, még a második világháború előtt működő szervezetek már csak azért sem hasonlíthatók össze, mert utóbbiak nem a parlamentekben politizáltak. A gondolatmenet lényege egyébként az volt, hogy az országgyűlésbe jutott extremista pártok idővel többnyire megszelídülnek. Mármost tudvalévő, hogy az amúgy bizonyára kiváló közgazdász bizony rossz információk birtokába jutott: a két világháború között felnövekedett, majd hatalomra került fasiszta pártok majd mindegyike parlamentáris "karriert" futott be; talán elég a német vagy az olasz példára utalni, mi több, a magyar nyilaskeresztesek nemkülönben meglehetős eredménnyel abszolválták a választásokat.

Kissé különös, hogy egyetemet végzett szakemberek - még ha nem is történelem szakra jártak -, nem hallottak mondjuk a weimarizálódás fogalmáról. Nem hallottak arról, hogy a nácik a klasszikus német parlamentarizmus szabályai szerint szereztek elsöprő többséget a Reichstagban, és onnan belülről számolták fel végleg a polgári demokráciát. Hogyan lehetséges ez? Hihető, hogy valaki a munkájából következően folyamatosan az európai politikai viszonyokkal, az egyes régiók közötti gazdasági-pénzügyi kapcsolatokkal, ipari és kereskedelmi teljesítmények összehasonlításával, értékelésével foglalkozik, és ennek ellenére fogalma sincs a kontinens mai társadalmainak alig néhány évtizede lezajlott, máig szinte mindent meghatározó traumájáról? Fogadjuk el a szakbarbárokról szóló legendákat, miszerint a legderekabb emberek is olyannyira specializálódhatnak a maguk területére, hogy semmi nem jut el hozzájuk a világról, ami nem kötődik közvetlenül a munkájukhoz? Kétlem, hogy akár a szanszkrit nyelv tanulmányozásába mélyedt tudósról feltételezhető ilyesféle elzárkózás a huszadik század politikai eseménytörténetétől. Egy bizonyos intellektuális szint felett az alapvető ismeretanyag már nem szakképzettség függvénye.

Kivált, ha politikával hivatásszerűen foglalkozó emberről van szó. A már említett háttér-elemző műsor egyik - magát függetlennek valló - résztvevője vitatta, hogy a Jobbik szélsőséges párt, hiszen - úgymond - a multinacionális cégekkel és amúgy általában a tőkével szemben táplált radikális ellenérzések még nem tesznek egy politikai szervezetet fasisztává. Szavaiból kitűnt, hogy a hazai szélsőségeseket e jellemzőjük alapján inkább megkülönböztetendőnek tekinti a külföldi ultráktól. Itt szerencsére akadt asztaltárs, aki egy alapfokú szeminárium szellemében türelmesen elmagyarázta ifjabb politológus kollégájának, hogy már az eredeti nemzetiszocialista eszmének is szerves része volt a balos tőkeellenesség, és minálunk, most sincs ez másképp. Az elkerülhetetlen és már csak a nézők miatt is szükséges felvilágosítás kissé kínos volt, s ennek megfelelően a többiek diszkréten hallgattak.

Egy szó, mint száz, igazán elkeserítőnek és érthetetlennek ezt a tudatlanságnak tűnő, vagy annak álcázott, de inkább elszánt képmutatást tartom, amivel magasan képzett értelmiségiek igyekeznek kibújni a felelősség alól. Annak kötelezettsége alól, hogy néven nevezzék, amit igenis képesek pontosan felismerni és megítélni. Ahelyett, hogy vállalnák a nyílt színvallást, megpróbálnak akár ostoba kibúvókat keresni; még arra is hajlanak, hogy a műveletlenség gyanújával lejárassák magukat, csak ne kelljen "elköteleződni". Ne kelljen a fehérre azt mondani, hogy fehér, a feketére, hogy fekete.

Ez a méltatlan gyávaság mindennél veszélyesebb. Veszélyesebb maguknál a szélsőségeseknél, ha nincs olyan társadalmi közeg, amely egyértelműen azonosítja és elutasítja őket. Ha a nyilvánosság fórumain megnyilatkozó politológusok és minden rendű-rangú szakértők, különféle megfontolásokból, de egyként finomkodni próbálnak, egyértelmű fogalmak helyett eufemizmusokat keresnek a jelenség leírására, akkor a társadalom mintakövetői ugyanezt a mellébeszélő, gyáva terminológiát fogják használni - aztán már azt is elhitetik magukkal, hogy nincs semmi baj, legfeljebb néhány honfitársuk nem szereti a nála tehetősebbeket. Ez pedig legfeljebb némi társadalmi feszültséget okoz, átmenetileg persze, csak addig, amíg az eljövendő "jó kormányzás" ki nem egyenlíti az egyelőre fájdalmas különbségeket.

Ha a pártpolitikusok ezt a maszlagot akarják eladni az országnak, az is szörnyű, mert vétkesen elfednék vele a bajt, saját mulasztásaikat leplezendő. De amikor már a szellemi függetlenségére oly kényes értelmiség prominenciája kezd egyfajta "taktikai nyelvet" beszélni, csak azért, hogy ne vállaljon semmi kényelmetlenséget, hogy ne lehessen hivatkozni az állásfoglalására, hogy véletlenül se sorolhassa senki sehová - akkor veszi kezdetét a közönséges meghunyászkodás. Az intellektuális magyarázkodásba bújtatott "nem ér a nevem".

Amit persze a félelem motivál. Igaz, a nem alaptalan félelem. Félelem attól, hogy valakik megjegyeznek, számon tartanak, "elszámoltatnak". De ha nem vagyunk egyértelműek, talán nem vesznek észre. Nem figyelnek fel ránk, ha nem mondunk semmi figyelemreméltót. Ha mindig keresünk egy-két laposabb, jellegtelenebb, semmitmondóbb szinonima-féleséget. Valami majdnem hasonlót az igazsághoz - hiszen a médiaértelmiségi azért ad magára -, de mégse egészen azt. Nem olyat, ami visszavonhatatlan és pontos. Mert ha nem identifikáljuk félreérthetetlenül a félreérthetetlent, akkor talán nincs is.

Ez a tipikus értelmiségi öncsalás némi tréninggel végtére működőképes lehet. Aki mindenáron hinni akar saját magának, az abba is elég energiát fektet, hogy a világot olyannak lássa, amilyennek a publikum számára lefesti. Lehet tehát retusálni a képet, szelídíteni a valóságot, kimutatni, hogy a szélsőségeseknek nincs közük ordas ideológiákhoz, pusztító előképekhez, és eszük ágában sincs másolni egyszer már tragédiába torkolló forgatókönyveket. Hogy itt és most csak a kelet-magyarországi szegények elégedetlenkednek az őket magukra hagyó politikai elittel.

Lehet hazugságokkal ámítani az országot. De csakhamar késő lesz kimondani az igazat.