Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Közszolgasors

Népszava|2010. szept 10. 06:02
[A+ A-]
Július eleje óta azok a közszolgák, akiket egy új törvény kormánytisztviselőnek minősített át, indokolás nélkül felmenthetők. A jogszabály-módosítás adta lehetőséggel élnek is a munkáltatók, így a korábban a politika részéről nem bolygatott köztisztviselők tömegei veszítik el állásaikat. A felmentett kormánytisztviselők túlnyomó többsége nem fordul bírósághoz, belenyugszik sorsába. Pedig létezhet olyan jogi megoldás, amely az indokolás nélküli felmentést jogellenessé minősítheti át, a munkáltatót nagy összegű kártérítés fizetésére kötelezheti és végső soron a kormányzatot is rákényszerítheti a törvény visszavonására.

A miniszterelnök július végén egy országos televízióban kifejtette, hogy a törvénnyel egyensúlyi helyzet jön létre közszolga és munkáltató között. Ennek magyarázatául a kormányfő azt jelölte meg, hogy noha a kormánytisztviselő indokolás nélkül felmenthető, de a kormánytisztviselő is lemondhat indokolás nélkül. A miniszterelnök szerint nincs reális veszélye annak, hogy az indokolás nélküli felmentés lehetőségét politikai tisztogatásra használják fel, hiszen a nemi, származási, politikai diszkrimináció miatti felmentésekor továbbra is bárki polgári bírósághoz fordulhat.

A miniszterelnök megállapításaival vitatkozom. Az európai országokban az úgynevezett zárt karrierrendszer jellemző az államigazgatási rendszerekre. Ennek legfőbb ismérve, hogy az itt dolgozó közszolgák az általános munkaviszonyban állókhoz képest előjogokban részesülnek, s ezek ellentételeként különös kötelességek terhelik őket. Az előjogok közül a legfontosabb az elmozdíthatatlanság, amelynek értelmében csak szűk esetkörben képzelhető el felmentésük. Ilyen eset lehet például a fegyelmi okból történő hivatalvesztés vagy a köztisztviselő alkalmatlanság miatti felmentése. Az elmozdítás lehetőségeinek közös jellemzője a munkáltató indokolási kötelezettsége. Cserébe viszont a közszolgálatban dolgozóktól személyes áldozatvállalást és rendkívüli körülmények közötti munkavégzést is elvár az állam. Engedelmességi kötelezettség hárul rájuk és szigorú összeférhetetlenségi szabályok zárják ki egyéb munkavállalási lehetőségeiket.

Az egyensúly tehát - a miniszterelnök állításával ellentétben - a törvény megszületése előtt állt fenn. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy micsoda különbség húzódik a munkáltatói felmentés és a kormánytisztviselői lemondás között. Munkáltatói indokolás nélküli felmentés esetén ugyanis az államigazgatási szerv jogos ok nélkül szabadulhat meg alkalmazottjától úgy, hogy sem peres fenyegetettséggel, sem pedig a korábbi szabályoknak megfelelő mértékű végkielégítés kifizetésével nem kell számolnia. A kormánytisztviselő ugyanakkor teljesen kiszolgáltatott a munkáltatói döntésnek, és garantált előmenetel helyett létbizonytalansággal kénytelen szembesülni. Ezzel szemben, ha a kormánytisztviselő adja be lemondását mindössze annyi történik, hogy a munkáltató kinevez egy új kormánytisztviselőt a távozó helyére, és az élet megy tovább.

Az sem világos a számomra, miként képzeli a miniszterelnök az indokolás nélkül felmentett kormánytisztviselők diszkriminációval szembeni védelmét a polgári bíróságok előtt. Indokolás hiányában mégis mivel tudná bizonyítani az elküldött közszolga, hogy nemi hovatartozása vagy épp politikai meggyőződése miatt kapott útilaput?

A törvény azonban hatályba lépett, ezért első közelítésben kötelezően alkalmazandó minden érintettre nézve. Így a munkáltató indokolás nélkül felmentheti a kormánytisztviselőt, a kormánytisztviselő pedig hiába is fordulna munkaügyi bírósághoz; a törvény alapján a bíróság nem fogja jogellenesnek találni az indokolás nélküli felmentést. Hacsak a felmentett felperes nem éri el, hogy a bíróság a törvényt félretegye, és más alapokra helyezze döntését. Lehetséges ez?
A válaszhoz az Európai Unió normáit kell segítségül hívni. Az Európai Unió Lisszaboni Szerződése tartalmazza az Unió Alapjogi Chartáját. Ez voltaképpen az Európai Unió valamennyi állampolgára számára biztosított jogok katalógusa, amely hosszan sorolja az uniós polgárok alapvető jogait. A Lisszaboni Szerződés az Alapjogi Chartával egyetemben hatályba lépett az Unió területén, Magyarország külön törvényben ki is hirdette azt. A Charta 30. cikke a következőképpen fogalmaz: "Az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban minden munkavállalónak joga van az indokolatlan elbocsátással szembeni védelemhez". Ez az én olvasatomban nem jelenthet mást: az egyes tagállamoknak csupán arra van lehetőségük, hogy meghatározzák, mikor elégíti ki egy indokolás az elégséges mértéket az adott jogviszonyban. Azonban a munkáltatónak valamilyen indokolással alá kell támasztania döntését, legyen szó munkaviszonyról vagy közszolgálati jogviszonyról.

Az Európai Unió által alkotott jog megelőzi a hazai jogot. Amennyiben tehát egy uniós és egy hazai jogszabály ellentétben áll egymással, a nemzetközi szabálynak kell kötelezően érvényesülnie. Ez a szabály az Unió úgynevezett hűség-klauzulájából fakad, amelyből adódóan a hazai jogalkotás nem mehet szembe az Unió akaratával. Amennyiben egy magyar bíróság észleli, hogy az előtte zajló perben alkalmazandó jogszabály és egy uniós norma ellentétben áll egymással, a hazai jogszabályt egyszerűen félre kell tennie és az uniós szabály alapján köteles eldönteni a jogvitát.
Ez azonban csak leírva egyszerű. Egyfelől nagyon bátor bíró lenne az, aki egy érvényes és hatályos törvényt negligálni merne. Másfelől korántsem egyértelmű, hogy az Alapjogi Charta idézett cikkét valóban úgy kell-e értelmezni, ahogyan én tettem (bár nem látom más lehetséges okát a cikk létének). Szerencsére azonban a magyar bíróságok számára segítséget nyújthat az Európai Bíróság, amelynek az értelmezése mindenkire nézve kötelező. A magyar bíróság kérheti, hogy az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretében értelmezze a kérdéses cikket.
Az Európai Bíróság pedig majd eldönti, hogy az idézett szabály valóban úgy értelmezendő-e, hogy az indokolás nélküli felmentés jogellenes. Amennyiben a magyar bíróság megkeresi az Európai Bíróságot a Charta cikkének értelmezése iránt, a pert egyidejűleg felfüggeszti, és ítéletével bevárja az értelmezést.

A hazai bíróságnak továbbá lehetősége van arra is, hogy a magyar Alkotmánybírósághoz forduljon, amennyiben egy alkalmazandó norma alkotmányellenességét észleli. A bíró ebben az esetben is felfüggeszti a pert, amíg az Alkotmánybíróság döntése a kifogásolt jogszabály alkotmányellenességéről meg nem érkezik. A magyar Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. Márpedig ha az Alapjogi Charta cikke és a törvényi szabály egymásnak ellentmond, az összhang csak az utóbbi megsemmisítésével érhető el.

Összefoglalóan elmondható, hogy nem tanácsos a törvény hatályon kívül helyezését remélni, netán arra várni, hogy az Alkotmánybíróság valamikor majdcsak megsemmisíti az indokolás nélküli felmentés lehetőségét. Az a kormánytisztviselő, aki a felmentésével szemben 30 napon belül nem kezdeményez munkaügyi pert, egyszer és mindenkorra elveszíti annak lehetőségét, hogy munkáltatójával szembeni igényét érvényesítse. Igaz ez még akkor is, ha netán az Alkotmánybíróság öt év múlva úgy dönt, hogy senkit sem lehetett volna indokolás nélkül elküldeni.
Ezért minden indokolás nélkül elküldött kormánytisztviselőnek javasolt munkaügyi per indítása a nyitva álló határidőn belül, kérve a felmentés jogellenességének megállapítását. A keresetben utalni kell a törvényi rendelkezés és az Alapjogi Charta ellentétére, indítványozni kell az Európai Bíróság megkeresését előzetes döntéshozatal, és az Alkotmánybíróság megkeresését a törvényi szabály megsemmisítése iránt.

Természetesen a munkaügyi bíróság ekkor még mindig dönthet úgy, hogy egyik megkeresésnek sem tesz eleget és a keresetet a hatályos törvény alapján elutasítja. Tehát a pernyertességre nincs garancia. De mit ér az uniós polgárság, ha nem védjük jogainkat a végsőkig, valamennyi lehetséges, az Európai Unió által biztosított eszközt igénybe véve - akár saját államunkkal szemben is?