Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Mit eszik a magyar író Gombosszegen?

Népszava|2010. nov 6. 08:21
[A+ A-]
A magyar író, ha Gombosszegen lakik, akkor reggel kávét iszik, tizenegykor préselt gyümölcslevet vagy zöld turmixot hörböl, tizenkettőkor hideg ételt eszik, délután ötkor megebédel, este tízkor-tizenegykor pedig bekap pár falatkát, mert a magyar író, ha Gombosszegen lakik, sokat dolgozik és későn fekszik.
A zöld turmixhoz gyömbérgyökér, citrom, grapefruit, fél banán, másfél deci víz meg egy kert kell, ahonnan az ehető zöldeket a turmixhoz összeszedjük. Sűrű italt kapunk, gyönyörű színűt, a gyömbértől meg olyan frissek leszünk, hogy le akarnánk szaladni a Cserta patakig, onnan meg föl, a Kis-hegyre, ahol most földeket lehet vásárolni.

Erdőben vagyunk, Göcsejben. Errefelé sok a szeg, a települések nevei szegre végződnek: Pálfiszeg, Vargaszeg, Barabásszeg, Vörösszeg, Győrfiszeg, Zalaegerszeg... Mi Gombosszegen vagyunk. A település picike, benne van az erdőben, egyetlen utcából áll, és harmincnyolcan, harminckilencen vagy negyvenen lakják. Van köztük gépészmérnök, ügyvéd, séf, magasépítő, agronómus, építész, fordító, újságíró... és itt lakik az európai hírű író is, de mi nem hozzá jöttünk, hanem Salamon Magdához, aki szakácskönyvet írt.

Mindjárt eszünk, de előbb leülünk Nádas Péter híres vadkörtefája alá. Különös lény ez a fa. Öreg és hatalmas. Százötven vagy kétszáz éves, aki pontosan tudná, már rég meghalt... A vadkörte ágai olyanok, mintha agg karok volnának, hosszúak, földig nyúlnak, még a levegő hőmérséklete is más alatta. Föl-föl pillant az ember, aggódik, fészkelődik, míg Salamon Magda a tönkölystanglikkal meg a citromfüves itallal meg nem érkezik, és azt mondja: "Az biztos, hogy erősebb, mint te vagy én, meg mi ketten együtt."

A citromfű a kertben terem. A tönkölystanglihoz meg vegyünk egy csomag szárított élesztőt, egy deci langyos tejet futtassunk fel, két és fél csésze fehér tönkölylisztet kis kanállal sózzunk meg, dörzsöljünk belé két evőkanál olívaolajat... tegyük bele a felfuttatott élesztőt, az egy felvert tojást, az egy deci tejfölt, langyos vízzel gyúrjuk rugalmas tésztává, takarjuk le, hadd keljen... formáljunk belőle húsz darab hosszúkás rudat, tegyük a tepsire, ott is kelesszük, kenjük meg a másik felvert tojással, egyik felét napraforgómaggal, másikat szórjuk be szezámmal... 200 fokon süssük húsz percig, azután lehet rágcsálni. Rágcsálva nem gondolni a lényre, a fára, a vadkörtére, ami biztosan túl fogja majd élni Magdát, az írót és engem is.

Az író hatvannyolc éves, Magda, a felesége tizenegy évvel idősebb, és most jelent meg a szakácskönyve, az Egy csipet józan íz. Még eszünk belőle mást is, ha egyszer kikeveredünk a vadkörtefa alól, mely tavasszal virágba borul, nyár végére meg annyi lesz rajta a vadkörte, hogy az már életveszélyes. A vadkörtefás telek valamikor Lendvaiéké volt - lehet, hogy ipszilonnal írták a nevüket -, azé a Lendvaié, aki olyan szépen bőgőzött, hogy a gombosszegiek esténként szerettek a fához jönni és énekelni. De nem ám a fa miatt, hanem Lendvaiék két szép lánya miatt, és mert a fa mellett volt egy szolgalmi út, amin le lehetett jutni a Cserta patakig. Onnan meg a Kis-hegyig, ahol egykor bükkös-vegyes lomberdő állt, amíg az olaszok föl nem vásárolták. Ez még a nagy változás idején történt, az 1990-es évek elején, amikor a szocializmust az emberek hirtelen abbahagyták és belekezdtek a kapitalizmusba. Akkortájt zuhantak a földre az öreg diófák és hársfák is.

Magdáék az erdőbe, Gombosszegre huszonhat évvel ezelőtt érkeztek. "Ez egy nagyon jó telek - biztatták őket -, szép, egyenes, csak ki kell vágni a körtét, a vadkörtét, s akkor nagyon sok krumplijuk lesz." Gombosszegre Magda talált valamikor az ötvenes-hatvanas években. Nem is rá, hanem Orsós Jakabra, a közeli Gellénházán, akiről riportot írt, és a cigány család és Magdáék között halálig tartó barátság szövődött. Arról az Orsós Jakabról van szó, akinek a fiából újságíró lett, aztán pedig a New York-i Magyar Kulturális Intézet igazgatója. Orsós László Jakab egy rádióinterjúban nemrégiben a családjáról beszélt és arról, azt veszi észre, hogy a fülei elcigányosodnak. Hiszen az öreg Orsósnak is nagy lapátfülei voltak.

Magdáék a telket a rajta levő házzal, istállóval és pajtával 1983-ban vették és 1984-ben költöztek be. Május volt, május tizenhetedike. És Magda harminc évi újságírás után a Nők Lapjától, melyet valaha egymillióan olvastak, nyugdíjba ment. Úgy lett újságíró, hogy nem is akarta. A közgazdasági egyetem ipar szakán végzett, és akkoriban, 1953-ban a végzősöknek még úgy jelölték ki a munkahelyet. A folyosói értesítőn Magda neve mellett az állt: Építésügyi Minisztérium, tervosztály, amitől annyira kétségbeesett, hogy a testvérének muszáj volt segítenie. A testvérét Radnóti Edit Lenkének hívták, és itt, a Népszavánál volt újságíró.

Most együnk egy kicsit.

Lehet a kertből is.

Amikor Salamon Magda az Egy csipet józan ízt írta, vagyis annak bevezetőjét, december hetedike volt, és az ebédhez a kertből a következőket hozta be: friss bimbós kelt, szurokfüvet, zsályát, zöldpetrezselymet, öt-hat centiméteres mustárnövényt, mentát, és egy-két maréknyi sóskát. A kert 180 négyzetméteres, lent a Cserta patak a telekhatár, fent meg sokáig nem volt kerítés. A Cserta egy ideje betegeskedik. A talaj sem túl jó, erősen kötött, agyagos, ezért Magdáék zacskós trágyát használnak, a nagy ládákban meg, amik ott állnak oldalt, saját komposztot tartanak. Az esővizet is gyűjtik, négy nagy hordóban.

Ismerik a disznóparéjt? Elegánsabb neve is van: amaránt. Magda azt írja a könyvében, hogy az inkák s az aztékok fontos tápláléknövénye volt, fehérjét, növényi rostokat, ásványi anyagokat tartalmaz. Még sosem ettem amarántos, pirított pogácsát. Magda azt magyarázza, az amarántnak millió magja van, nagyobbak, mint a gríz, eszi az egész világ, leginkább ott, ahol tömegével élnek a szegények. Egyszer még külön ágyást is készített az amarántok számára, mert a szegedi gabonaipari kutatóintézet kíváncsi volt, hogy az efféle kötött, agyagos talajon mennyi terem. Cserébe hatszor annyit küldtek vissza. Hát hiszen van itt annyi növény! Hagyma, fokhagyma, póréhagyma, borsó, bab, brokkoli, padlizsán, japán tök, kolbásztök, szárzeller, répa, cékla, paszternák... A fűszerkertben meg koriander, bazsalikom, borsika, tárkony, kakukkfű... a rozmaring telente elfagy, mert a tél errefelé hideg és szeles.

Magda újságíró, a férje író, attól még a kertet együtt művelik. Ősszel felásatják a földet, kapálni meg nem kell gyakran, mert egy német könyvben Magda azt olvasta, hogy az ágyásokat, a növények közét vastagon be kell szórni lankadó kaszálékkal, mulccsal. A mulcs megvédi a talajt a kiszáradástól, és nem engedi gyomosodni. Ha az ember falun él, sok fontos dolgot megtanul. Megtanulja a gazdaságos mozgást. Hogy kaszálni egyenes derékkal kell. Élt Gombosszegen egy öregember, aki olyan gyönyörűen kaszált, hogy Magdáék csak ültek, és messziről csodálták. Aztán az írót is megtanították, mert hiába, hogy ez már az elektromosság korszaka, attól még a sarkok ott vannak, és ilyenkor mindig azt mondja: ő Magyarország utolsó paraszt írója.

Jó, hát szántani nem szánt. Mert nem termesztenek gabonát, amit Magda kicsit sajnál, de krumpliföld az van. Minden évben száz szem krumplit beletesznek, és terem belőle hetven-nyolcvan kiló.

Ma tárkonyos csirkét eszünk rizzsel. Bemegyünk a házba, és Magda megmutatja az író szobáját is. Magda az íróval negyvenkilenc éve él együtt. Gyönyörű a kilátás, minden praktikus-letisztult. Katonás rend van, talán azért, mert nincsenek apró tárgyak. Ez egy aprótlan-tárgyatlan lakás, amit Salamon Magda úgy összegez, hogy nincsen káosz. "Ha nem veszünk tárgyat, akkor az nincs, ha meg kap az ember, és nem akarja tovább ajándékozni, akkor elteszi oda, ahol nem látja." Könyvet sem gyűjtenek. Amit a kiadók küldenek, annak jelentős részét a megyei könyvtárnak adják. Élt egyszer Gombosszegen egy öreg néni. Abban a sárga házban, ahol most az unokája lakik, és amikor megtudta, hogy a faluba íróember költözött, furdalni kezdte a kíváncsiság. Hogy hogy csinálja a könyvet az író. Milyen gépen?

Valamikor Gombosszegen sokan éltek, kétszázan, de akkor is csak egyetlen utca volt, a mostani, a Petőfi. Délben megszólal a harang. A haranglábból. Az újból. Volt ácsolt, fagerendás, ide illő, régi, de bevonták valami műanyaggal, ami alatt megrohadt a fa. Így lett Gombosszegnek, ahogy a helyiek mondják, dirndli ruhás haranglábja. Kicsike helyen vagyunk, erdei utcában, s a szél hatalmas zászlókat cibál. Az óriás zászlók óriás zászlótartókon lobognak; megirigyelhetné egy ötvenezres város is. Pár lépést haladva, gémeskutat látunk. Erdőben gémeskutat látni nagy ritkaság, nagy szerencse. Ez nem működik. Mert hogy a víz errefelé 38 méter mélyen van. Ha tovább haladunk, a falu befejeződik, mi pedig, átvágva a zab-, és árpaföldeken, egy forráshoz érünk. Jövünk vissza. Haladtunkban egy-egy magaslesre fölmászunk, megpihenünk. És már itt is vagyunk, újra Gombosszegen, ahol semmi sincs és minden van: zászlók, gémeskút, dirndli ruhás harangláb. Bolt az nincs, de van egy panzió. És áll még az iskolaépület. Az is kicsi, mikor elfogytak belőle a gyerekek, bolt lett, de mert a boltosnak sem érte meg, üres lett. Bele lehet kukkantani. Ez egy elvarázsolt hely, mert vannak kiülők. Olyan, jobbára üres telkek, amiket azért vesznek meg, hogy oda semmi mást, csak egy kiülőt ácsoltassanak, és onnan nézhessék a naplementét.

Elkészült az ebéd, tárkonyos csirkét eszünk, filézett felső combot. Csak meg kell sózni a húst, borsos lisztben megforgatni, vajon vagy olajon megpirítani, kiemelni, a póréhagymát beletenni, megdinsztelni, a húst visszatenni, párolni, csirkeerőlevessel felönteni, közben vajon rozsmorzsát pirítani, sózni, fehérborral felönteni, a húst beleforgatni, a kertből friss tárkonyt behozni, egyetlen evőkanálnyi tejfölt az egész mindenségbe beletenni... Hú, ez finom.

Valamikor Göcsejnek ezen része is nagyon szegény volt. Annyira, hogy az emberek kölest ettek meg árpát, és a kerekrépát úgy savanyították, mint a káposztát. A hetvenes években aztán beköszöntött a bőség: a zsírok s a húsok ideje, és Magdáék külön-külön is azt vették észre, hogy minden kezd romlani. Nem lehetett jó bort, jó kenyeret, se jó ízű húst kapni; így lettek vegetáriánusok évekre.

"A kenyérrel kezdődött - írja Salamon Magda az Egy csipet józan íz című szakácskönyvében. - Sütni kellene, hátha jobb lesz, mint a bolti. Meg érdekelni kezdtek a táplálkozásról szóló olvasnivalók. Rájöttem, hogy túl sok cukrot eszünk. Ehetnénk több nyers zöldséget. Az sem mindegy, hánykor van a vacsora. Idővel citromot is lehetett kapni a boltokban, és több gyümölcsöt. Sok minden megjelent, amit a háború előtti időkből már ismertem. Lassan könnyebb lett az élet, és valamivel változatosabb a főzéshez használható alapanyag. A budapesti Krisztinavárosban megnyílt az első Natura bolt, ahol vegyszermentesen termesztett árukat, szárított déligyümölcsöket, és néhány délkelet-ázsiai fűszert árusítottak, bizonyos helyeken még finoman füstölt albán kagylókonzervet is..."

Most egy kicsit pihenjünk. A levegő olyan erős és friss, hogy Toplak Margit panziójában az ágyra dönt. Álmodom. A lénynél vagyok, a fánál, a hatalmasnál, és még mindig beszélgetünk. Magda a csilimártásról meg az óriás hajdinapalacsintájáról. Most mintha azt mondaná: "A szocializmusban annyira megtanulta az ember, hogy be kell csukni a szemet. Mindent be kell csukni, ha nem akarsz megőrülni, ha életben akarsz maradni." Meg azt is: "A menyem is erről, az öregségről faggat. Érzem-e, fáj-e, de hiszen én olyan jól megvagyok Péterrel ... A nagyapáról tudom, ács volt, Morvaországban született, a brünni hegyekből jött le... anyám nyolcvanegy éves koráig élt, német paraszti ételeken nőtt fel.... apám válogatós volt, ragaszkodott a három fogáshoz, bár a harmadikból mindig csak egy villányit evett... egyik nagynéném még Pest ostroma alatt is frissen gyúrta a káposztás tésztához valót.... a tél Gombosszegen még szebb talán, mint a nyár... a birskrémhez egy nagy birsalma kell, egy csipet sáfrányos szeklice... a szeklice az...az kerti pórsáfrány..."

Lájkoljon minket a Facebook-on is!