Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Lukács Gyöngyi, a Prima Donna Assoluta

Népszava|2010. nov 13. 09:48
[A+ A-]
A gonosz, intrikus királyné, hozzátehetnénk, a kerítőnő izzó hangon vitázik a Nagyúrral, sűrítetten tragikus a légkör. Majd előkerül a láthatatlan tőr (félig jelmezt is nélkülöző, koncertszerű az előadás), a drámai szoprán a szövegkönyv szerint holtan dől hátra trónszékén. Lukács Gyöngyi a magyar nemzeti operában ellenszenves, idegen betolakódó asszonyt alakít, a függöny lemegy, mégis zúg a vastaps.
A múlt szombaton történt ez az Operaházban, Erkel Ferenc születésének kétszázadik évfordulóján, Bánk bán végzetes kettősében a művésznő oldalán Kiss B. Attila énekelt. A dalszínháznak ebben az évadban volt emlékezetesebb produkciója is, például a zenei világban hírement Mefistofele, de ha a remek énekesi gárda színe-java a színpadon van, mindig kiérdemli a közönség háláját. Mert most, amikor éppen minden egyébről van szó az Andrássy úton, de legkevésbé a művészeti tervekről, éppen azért állnak sorba változatlanul a pénztárak előtt, mert közismert a szólisták tehetsége, szép hangja, alkalmasint színészi alakítása.

A sztárok között is egyike a legkedveltebbeknek és a legnagyobbaknak Lukács Gyöngyi, aki bejárta mondhatni a fél világot, a New York-i Mettől a londoni Covent Gardenig, Bécsig, a milánói Scaláig, jeles karmesterekkel és páratlan partnerekkel. Igazi prima donna assoluta, már a szerepkörénél fogva is. Belcanto hősnő. Repertoárján ott az összes nagy Verdi: a Trubadur Leonórája, a Don Carlos Erzsébete, az Aida, az Otello Desdemonája, a Nabucco Abigélje, ugyancsak Leonora A végzet hatalmában, és olyan nálunk ritkán játszott zenedrámákban is, mint a Macbeth Ladyje. Aki ezek közül csak néhányban látta és hallotta is, szinte úgy érzi, mintha Verdi testre szabottan neki írta volna nagy drámai nőalakjait. Tömör nagy szoprán, nemes hanggal, páratlan átütő erővel, egyaránt van magassága és mélysége.

Az övé Puccini is, szinte az összes jelentős heroina. New York-i Toscájáról a Times legendákat írt, Turandotját megcsodálta több nyugati nagyváros, Cso Cso Szánját is. A triptichonból nálunk általában csak a Gianni Schicchit adják, amelyben Lauretta nem az ő egyéniségének felel meg, miként imádott Verdijétől sem vállalt még Gildát vagy Violettát. De Puccini hármasából az Angelika nővér és A köpeny az övé, csak idehaza nincs alkalma rá. A közelmúltban jutott hozzá a drámai szopránok egyik legnagyobb belcanto szerepéhez, a Normához. Akinek volt már alkalma látni idehaza az Operában, legendákat zeng róla.

Mert Lukács Gyöngyi nem csupán csodálatos hangjáért kedvelt rajongói körében, de színészi játékáért is. Azt az énekesnő típust képviseli ő is, amely az utóbbi esztendőkben hódított szerte a világon: a prima donna lefegyverző varázsa nem csupán kulturált, kidolgozott, tökéletesen uralt hangjában van, hanem megelevenítő képességében is. Az opera éppen azért az egyik legnemesebb műfaja a művészetnek, mert egyesíti a zene fennköltségét a színház elhitető erejével. Régen a múlté az a drámai szoprán, aki mereven kiáll a színpad közepére, szívére teszi a kezét, és más nem is érdekli, mint a torkából előcsalt hangok. Ma már áriát csak akkor köszönt vastapssal a zsöllye, ha a tragédia hangi megelevenítésén túl a színpad mesterfokú uralásával párosul. Lukács Gyöngyit a világ parádés zenés színházai nemcsak azért várják, mert csodás hanggal kápráztatja el New Yorkot, Milánót, Londont és Bécset, hanem mert mesterfokon mindent tud az alakok jelleméről is.

Említettem, hogy bölcs önmérséklettel eddig távol tartotta magát olyan könnyed koloratúrákkal tarkított szerepektől, mint Gilda, Violetta, bár a Manon Lescaut-tól már nem. Milyen élmény volna egyszer meghallgatni a Lammermoori Luciában, bár eddig Donizetti sem volt az ő világa. És egyszer talán, ha vállalna elkalandozni Mozarthoz is. Mondjuk két olyan szerepbe, amely egyéniségétől sem állhat olyan nagyon messze: a Don Giovanni Donna Annája vagy Donna Elvirája. Hanganyaga alkalmassá teheti rá, és drámai alakító képessége is mintha erre teremtette volna. Bellini Normájától ide nem is lehet olyan kacskaringós az út.

A Norma ezekben a hetekben szerencsére sorozatban megy Operánk színpadán. Az egyik szereposztásban éppen Lukács Gyöngyivel. Aki már látta és hallotta, felsőfokban beszél róla. Néhány nap múlva szerencsére nekem is alkalmam lesz élményeim közé sorolni a Casta dívát. Csak azért szurkolok, hogy a pesti közönség ne a Metének a példáját kövesse, és önfeledt tapsával szakítsa félbe az összefüggő, bár kétségtelenül eltérő dallamokat. Vitathatatlan, hogy a dívának szívét bizsergeti, ha kétszer egymás után van része a bravókban és a szűnni nem akaró vastapsban. És az is igaz, ez a diadalszünet a prima donna assulotának alkalmat ad, hogy két ilyen nehéz teljesítmény között kicsit kifújja magát. Callas sem haragudott meg érte, bár egyes karmesterek szívesen egyhuzamban vezényelnék végig.
Lukács Gyöngyitől azért hallgatnám szívesen egyhuzamban, mert tudom, minden megerőltetés nélkül varázslatot kapnánk tőle. De ha mégis félbe tapsolnák sem lennék szomorú. Hiszen őt hallhatom.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!