Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Az elhomályosult tisztánlátás

Népszava|2010. dec 18. 09:40
[A+ A-]
A Jó estét nyár, jó estét szerelem, ma már legenda. Legenda Fejes Endre 1969-ben megjelent kisregénye, mely valós történetet dolgoz fel. Egy melós srác, havi kis nyomorúságos fizetését kuporgatva, és pár nap alatt elköltve, külföldi szavakat bemagolva meg a magyar nyelv törve beszélését előzetesen gyakorolva, öltönyt, fehér inget magára öltve, görög diplomatának adta ki magát.
Ezzel lányokat szédített, bár nem akart tőlük semmi különöset, akár le sem feküdt velük, csak úrnak szerette volna érezni magát, aki előtt meghajolnak, akire figyelnek, aki jó éttermekben márkás italokat iszik, akivel beszélgetnek, emberszámba veszik. A lányok pedig szédültek rendesen, belehabarodtak, ha nem is a fiúba, de az ígéretes jövő hazugságába. Míg végül az egyikük rá nem jött a tódításra, kifakadt a végzetessé váló füllentések miatt, megfenyegette a srácot, aki rémületében borotvával elvágta a nyakát. Halálra ítélték. Így mindkettőjük végzete beteljesedett.

Szőnyi G. Sándor remek, az egész országot foglalkoztató, tévéfilmet készített 1972-ben a témából. Harsányi Gábornak emblematikus szerepévé vált Viktor, a jobb, méltóbb életre vágyó, alacsony, jelentéktelen külsejű, de pénzzel, külsőségekkel, és azért mégiscsak bizonyos sármmal hódító lakatos, akinek bőrébe később Hegedűs D. Géza bújt a Vígszínházban, Marton László emlékezetes rendezésében. Presser Gábor szerzett az adaptációhoz dalokat, ez így már musical változatban került előadásra, és csaknem olyan sikert aratott, mint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ami szintén regényadaptáció volt zenés változatban.

És ugyancsak arról regélt, mennyire lehet, vagy nem lehet kiszakadni abból, amiben élünk, mit kezdhetünk a szinte állandósult elvágyódásunkkal, és, ha igyekszünk kitörni, az mennyire befolyásolja kapcsolatainkat, milyen mértékben közölhetjük őszintén a szándékainkat, mennyire sérülünk attól, ha benne maradunk abban a közegben, amibe bele születtünk, és milyen sebeket okozhat, ha heroikus kísérleteket teszünk arra, hogy kitörjünk belőle.

Dilemma dilemma hátán. A Jó estét nyár, jó estét szerelem mind filmes, mind színpadi verziója nem csupán égető kérdéseket tett fel, hanem érzékletesen, húsbavágó módon, ugyanakkor közérthetően, populárisan kereste a választ sokak problémáira, miközben élményt adott. Remek színészi alakítások segítségével, kicsit bennünket is beleringatott az álomvilágba, hogy aztán szembesítsen a rögvalóval.

A Nemzeti Színház Jó estét nyár, jó estét szerelem előadásának, melyet Rába Roland rendezett, egyik alapproblémája, hogy nem eléggé katartikusan élményszerű. Túlzottan el akar idegeníteni bennünket. Demonstratívan a képünkbe mondja az igazságot. Ezt a célt szolgálja Menczel Róbert díszlete, amely az esetek többségében kimetsz egy szeletet a hatalmas színpadból, ez a rész fel is emelkedik, ezen zajlik a jelenet hangsúlyozottan fókuszba állítva, majd némiképp jelképesen, annak a szituációnak a szereplői elsüllyednek, hogy aztán újabb felemelkedő színpadelemen folytatódjék a játék, ami ezáltal erőteljesen szaggatottá válik.

Túlzottan jelenetekre szakad, ez pedig jócskán nehezíti a nézői beleélést. Ez persze lehet, hogy cél is, de az eddigi megvalósítások valamelyest romantikus meseként is működtek, hagyták, hogy beleéljük magunkat legalább villanásnyi időkre a hazug álomvilágba - vagy éppen egy olyan luxuséletbe, ami egyesek számára abszolút valóság, csak számunkra totálisan elérhetetlen -, majd kirángattak belőle. Ezzel állandóan hidegből melegbe mártva minket, örökösen vibráló feszültséget biztosítva.

Ha ez hiányzik, és a darab politikai izgalma is igencsak csökken, mondjuk a mostani fiatalok számára már nehezen érthető, miért igazolná Viktor minden hazugságát egy lány szemében, ha sikerül számára útlevelet szereznie, akkor ki kell találni valami mást, ami ugyanolyan fontossá teheti a darabot, mint amilyen valaha volt. A felső tízezerhez való tartozás vágya, a társadalmi ranglétra fokainak sebes tempóban való átugrása, és az ezt is jelképező, jó nő birtoklása, a figyelem középpontjába kerülés, az anyagi gondoktól mentes létre való áhítozás, ma is érvényessé teheti a művet.

És mindez kisebb, nagyobb nyomokban jelen is van a Nemzeti előadásában. De inkább az ész szintjén, mint zsigerien átérezhetően. Rába Roland feltehetően nem akart engedni a sziruposságnak, a romantikának, ezért Presser zenéjét is keményebbre, szikárabbra hangszereltette, ezzel is csökkentve a szereplők és a nézők érzelmi amplitúdóját, így sok helyütt egysíkú, monoton, emiatt olykor még unalmas is a produkció.

Ami azért furcsa, mert Rába eddigi két, kiválóan sikerült rendezésében, a Pánikban, és a Mein Kampf-ban, fantasztikusan vibráló érzelmi hullámzást teremtett meg, a tébolyult, kócos dilitől, a lúdbőröztető, mély fájdalomig terjedt a skála, felvillanyozóan lelkesítő színészi játék kíséretében. Igaz, hogy ezek kamaraszínházi előadások voltak. A nagyszínpad nehezebb dió, és nemcsak a színészből lett, lényegében kezdő, de sok tehetséget mutató, rendező számára. Valószínűleg Rába alkatához közelebb áll az abszurd, nem egyenes vonalvezetésű, a lélek belső látomásait nem logikus sorrendben, rendszertelenül kivetítő történet, mint a lineáris, a valósághoz mégiscsak nagyon is közelítő.

Ezért szaggatja föl ezt is annyira. De olyan hajmeresztően groteszkké, mint az előző két rendezésében, nem sikerül tennie, hiszen azokban az esetekben a művek is ezt igényelték. Most több lélektani elemzésre, a szerepívek alaposabb megteremtésére lett volna szükség.

Törőcsik Mari biztos érzékkel csempész át a Mein Kampf fekete humorú abszurditásából egy fikarcnyit nyúlfarknyi jelenetébe. Ha ebben a stílusban, ilyen plusz jelentéstartalmakkal sikerülne játszani az előadást, nagyon eltérne az eddigiektől, de izgalmas kísérlet lenne. Törőcsik a Mein Kampf-ban magát a halált adja, gúnyt is űz belőle, de érzékelteti félelmetes kegyetlenségét is. Ezúttal egy virágárusnő képében jelenik meg, lényegében a halál előszelét hozza. Afféle éjszakai, szerencsétlen, a szórakozóhelyekről kinézett, gyakran kiebrudalt, rózsát kínáló öregasszonyt alakít. Aki annyira bedühödik az őt semmibe vevő, érzéketlenül elutasítókra, köztük Viktorra, és az éppen vele ücsörgő lányra, hogy lidércesen fenyegető hangsúllyal elátkozza őket. Előre vetíti a végzetet. Vagyis drámát csihol akkor is, amikor szaggatott epikussággal hömpölyög a cselekmény.

Nehéz dolguk van a színészeknek, ezért kevés is az emlékezetes alakítás. Fehér Tibor, aki a Bánk bán junior címszereplőjeként elementáris volt, Viktorként számomra nem meggyőző, alapvetően szimpatikus, szelíd srácot játszik, de azt a karizmát nem érzem benne, ami mégiscsak szükséges több nő elbolondításához, és azt a végső elkeseredettséget sem, ami miatt gyilkol. Hollósi Frigyes tüdőbajos, haldoklás előtti házmesterként olyan embert játszik, akinek már minden mindegy, ezért vég nélkül piál, és röhögni akar azon a világon, amitől mások szenvednek. Schell Judit Katalinként olyan nőt ad, aki belefásult a napi robotba, az állandósult reménytelenségbe, és egyetlen szalmaszálként próbál kapaszkodni a diplomatának hitt férfiba. Radnay Csilla Veronikaként, rácáfolva arra is, amit eddig az előadásról állítottam, végletes kétségbeeséssel, hideglelős fájdalommal énekel csalódott magárahagyatottságában.

Tompos Kátya Zsuzsannaként, a megölt lányként, rideg, az orrát fennhordó, érdekei által vezérelt, de mutatós nőt ad, akinek esze ágában sincs beleszeretni Viktorba, csak az érvényesülés mozgatja. Szarvas József elegáns pincérként néhány kiejtett szóból, gesztusból kiszúrja, hogy Viktor nem az, akinek mutatni akarja magát. A tetemes jattért azonban ő is hajlong. De legalább még a tisztánlátása megmaradt. Hogy a valaha volt tisztánlátásunkat mennyire veszítettük el, nyilvánvalóan erről is szólni akar az előadás. Ezt azonban sokkal kevésbé markánsan érdekfeszítően teszi, mint általában a Nemzeti produkciói.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!