Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Az isteni törvény és szószólói

Népszava|2010. dec 24. 08:39
[A+ A-]
A görög filozófiai és politikai gondolkodás határozottan elkülönítette egymástól a phüsziszt és a nomoszt. Míg az előbbi a természet szerint való törvényt jelenti, az istenek örök, sérthetetlen és megváltoztathatatlan törvényét, az utóbbi az emberek által alkotott, azaz konvenciókon alapuló törvény, vagyis a jogszabály, amely módosítható és megváltoztatható.
Az előbbi úgy hat, akár az évszakok változása, a természet életre kelésének és pusztulásának ciklikus, visszafordíthatatlan és feltartóztathatatlan rendje és ritmikája: ember nem képes ezzel szembefordulni, nem képes uralkodni rajta, s ha mégis erre tenne kísérletet, kiszabott sorsa lesújtana rá, végzete beteljesednék. Éppen úgy, amint ez fia tragédiáján át esett meg Kreónnal, aki az istenek minden időre és helyzetre feltétel nélkül megtartandó törvényét, a halottnak kijáró végtisztesség kötelezettségét kísérelte meg felülírni maga alkotta rendelkezésével.
A görög demokrácia - Szophoklész szerint aligha megvalósítható - politikai ideálja az isteni és az emberi törvények harmóniájára épített berendezkedés eszménye volt. A kérdés akképpen merült fel, vajon létezhet-e olyan államforma, ahol az ember alkotta törvények a parancsba foglalt örök isteni rend aktuális leképzései, emberre szabottságának kifejeződései lennének.

Elgondolkodtató - ám a mai Európából visszatekintve aligha véletlen -, hogy az ókori zsidóság is rendelkezett egy megmásíthatatlan alaptörvénnyel, kőbe vésett, s két kőtáblán megjelenített alkotmánnyal, a tízparancsolattal, amelynek isteni eredetéről a Héber Biblia számol be. Igaz, a zsidó hagyomány a tízparancsolatot követő mózesi törvényeket is isteni eredetűeknek, az Örökkévaló kinyilatkoztatásának tekinti, de a kőbe vésett alkotmány, amely népet és civilizációt teremtett, még nem tartalmaz szankciókat, csak világos, jól érthető és egyértelmű parancsokat és utasításokat. Tíz szó, tíz ige (héberül aszeret hadibrot - tíz beszéd), amely inkább eligazít, intelem, amely a társadalom egészének működési feltételeit, s az emberi együttéléshez elengedhetetlen minimumot fogalmazza meg és mondja ki. Mózes, a törvényhozó ennek szellemében alkotta meg az etikai szabályoktól, az ünnepnapok és az emlékezet kötelezettségein át a szakrális elvárásokig terjedő, a nép és az egyes ember egész életét, mindennapjait szabályozni hivatott törvénygyűjteményét.
Alkotmány és törvény, tízparancsolat és a mózesi rendelkezések nem konfrontálódhatnak, nem kerülhetnek egymással ellentmondásba. A mózesi törvényeket évszázadok-évezredek zsidó hagyománya, kommentárok és értelmezések garmada igyekszik újra és újra az adott korhoz, annak szokásaihoz és normatíváihoz igazítani. A mindenkori modernitás kihívásai megkerülhetetlenek: a klónozás, a szervátültetés, a mesterséges megtermékenyítés, a fogamzásgátlás vagy a terhességmegszakítás és az ezzel összefüggő önrendelkezési jog, továbbá az ökológiai összefüggések stb. napjaink gyötrő kérdései, amelyekre választ kell találni - ha nem is a tízparancsolat ellenében, de a mózesi törvények mentén.

Mert a tízparancsolat megmásíthatatlan, felmondhatatlan és megkerülhetetlen. Az alkotmányt nem változtathatja meg még a legbölcsebbnek tűnő emberi szándék és akarat sem, hiszen annak módosítása civilizált világunk egészének megkérdőjelezését és elvetését jelentené, annak minden súlyos következményével együtt. A tízparancsolat örök és visszavehetetlen. Olyan, akár a gravitáció: képtelenség megszegni. Még akkor sem, ha naponta vétünk ellene, ha naponta teszünk annak szellemiségével szemben. Persze személyes tetteinkkel és cselekedeteinkkel felrúghatjuk újra és újra a benne foglaltakat, de az emberiség ezt sohasem teheti meg: a tízparancsolatot globális értelemben betartjuk, nem is tehetünk egyebet, máskülönben már rég odavesztünk volna.

A tízparancsolat figyelme részben a transzcendensre fókuszál, a "te"-ként, vagyis a személyében megszólított népnek és az egyes embernek az Örökkévaló által elvárt feladataira, részben azonban az egyes embernek a másik ember felé irányuló kötelezettségeire. A szöveg már a legelején a szabadságra utal, e felettébb nehéz, feladatokat és felelősséget kívánó, emberi mivoltunk elemi feltételét képező eszményére, mintegy emlékeztetve arra, hogy az Örökkévaló kivezette a népet a szolgaság házából. A szabadság nem teremt könnyű helyzetet, az egyiptomi húsos fazék elviselhető könnyűsége, az öntudatlan szolgalét reflektálatlan biztonsága, s a múlt megszépítő messzesége az esetek nagy részében vonzóbb kísértésnek bizonyult, mint az elkötelezett felelősségvállalás önmagunkért, s a másikért. Léha, pihekönnyű szabadság nem létezik, csak tudatos, akart, megkövetelt, s - ha a helyzet úgy hozza - kivívott és megharcolt libertas. Kizárólag szabad nép, s szabad ember képes a törvényeket betartani, s azok szerint élni, ám a rabszolga nem választ, s nem viszonyul: ostorcsapások súlya alatt csupán elszenvedi a mindenkori hatalom kénye-kedve által diktált és parancsba foglalt utasításokat. A rabszolgának nincs gondja a másik szabadságára: önmagáról tud csupán, kizárólag saját sorsát hordozza, azt viseli el, s a másikban legtöbbször önmaga ellenségét érzékeli. A tízparancsolat - s nincs ebben semmi paradoxon - a szabadság parancsa. Utasítás, amely a másik méltóságának és szabadságának tiszteletét, mindenkinek a magántulajdonhoz való feltétlen jogát, a másikkal szembeni hamis tanúskodás kategorikus tiltását, vagyis a tisztességes eljáráshoz való jogot tartja fenn. A szabadság megszorításokkal jár, mindannyiunk szabadon elfogadott korlátozásával, hogy a másik ember méltósága és szabadsághoz való joga ne sérülhessen. Addig vagyok szabad, amíg a másik is az, s a másik szabadságfoka függ az enyémtől. Zsarnokok és rabszolgák által nehezen belátható összefüggés.

A tízparancsolat univerzális, mindenkihez szól, aki e civilizáció lakója. A felebarát (héberül réeha - szomszéd, embertárs; amúgy a tízparancsolat magyarázatának angol fordítása nagyon pontos: "Love your neighbor as you love yourself" - Szeresd embertársadat, mint magadat - 3Mózes 19,18) nem a "törzsön belüliség" kifejezője, épp ellenkezőleg. A Héber Bibliában ugyanez a szó olvasható az egyiptomi jelenetben, az egyiptomiak által ki nem fizetett munkabér kártérítésének felettébb önkényes formában való eltulajdonításakor. Egyetemes érvényű igék, amelyek specifikus vonásaikkal együtt is (pl. a szombat tisztelete) minden embert megszólítanak, s mindenki számára értelmezhető, követhető és követendő tartalommal bírnak.

Ebben az egyenrangú és mindenki által feltétlenül tisztelt viszonyban, tehát az emberiség alaptörvényében az isteni szó a prófétákon, a fenti és a lenti világ közötti közvetítőkön keresztül válik hallhatóvá. A próféták, lehettek magasan kvalifikált tudós fők, avagy egyszerű birkapásztorok, egyenesen a nyáj mellől, mindig az isteni kijelentéseket hordozták ajkukon. Megalázhatták, üldözhették, bántalmazhatták, vagy akár felemelhették őket, nem emberfeletti héroszokként, hanem hozzánk hasonló emberekként csak azt tudták mondani, amit az Örökkévaló általuk közlésre szánt. Nem hazudhattak, nem alakoskodhattak, hiszen az isteni akaratot és szándékot közvetítették, mást nem is tehettek. Az égi információ általuk jutott el a néphez, még akkor is, ha ezért legtöbbször megvetés és üldöztetés sújtotta őket.
Mondataikat leggyakrabban az "így szól az Úr" formulával vezették be, s az "Isten mondása" formulával zárták. Nincs közük egyetlen földi hatalomhoz sem, csupán a tízparancsolat szellemiségét szolgálják. Hatalom nélküliek, semmiféle hivatallal nem rendelkeznek, inkább a hatalommal kifejezetten szemben álló, valóságos ellenzéki szerepet betöltő személyek, a szellem független, "szabadon lebegő" alakjai. A próféciáikért semminemű ellenszolgáltatást nem kapnak, s nem is várnak el, épp ellenkezőleg: szabadságukat és függetlenségüket rendkívül éles antimonarchikus attitűdjük és elkötelezett társadalomkritikai radikalizmusuk biztosította. Egyetlen urat, egyetlen kizárólagos hatalmat szolgáltak, azt, aki a tízparancsolatban, örök alkotmányában világosan és félreérthetetlenül kifejezte elvárásait, reményeit és bizalmát teremtményei iránt. Az isteni szószólói szereptől még akkor sem szabadulhat a próféta, ha a feladattól vonakodik, mert azt túlságosan súlyosnak és teljesíthetetlennek ítéli, vagy mert tisztában van azzal, hogy annak teljesítése közben a hatalomnak és a hatalom által manipulált tömegeknek könnyen kiszolgáltatottjává válhat.

A próféta szavai által az Örökkévaló maga nyilatkozik meg a történelemben, s az események mélyén meghúzódó rejtett valóság nyilvánvalóvá válik. Az igazi szó szabadságot és választási lehetőséget kínál, és sohasem a jövő véglegességét, befejezettségét. A niniveiek "ki tudja, hátha megbocsát az Isten! (Jónás 4,9) felkiáltása éppen ezt a minden történelmi pillanatban benne rejlő sokféleséget, a transzcendens lehetőségek szinte végtelen számú evilági kínálatának örök reményét fejezi ki. Az Örökkévalótól érkező szó az emberi cselekvés alternatívájában válik realitássá, ennélfogva a szabad akarat első igazi képviselői a szabad akaratukkal az Örökkévalóhoz láncolódó próféták voltak.

Ám az ember számára nagy a kísértés, hiszen - amint erről a Szentírásban ugyancsak olvashatunk - könnyen követhető, manipulatív helyzetelemzéseikkel folyamatosan jelen vannak a hamis próféták, egy-egy uralkodó hivatalos "hírügynökségének" képviselői. Ők azok, akik célirányos és kiszámítható hangulatjelentéseikkel, tetszetősen kikozmetikázott előrejelzéseikkel igyekeznek a hatalomnak mindenkor a kedvében járni és annak kegyeit fürkészni. Jól tartott, önmagukat mindig áruba bocsátani kész állami tisztviselők, akik uruk "asztaláról esznek" (1Királyok 18,19), a hatalom szóvivői, a hivatalos információk, hírek és előrejelzések gyárosai. Maguk kitalálta látomásokat hirdetnek (Jeremiás 23,16), látszat-igéikkel a népet kábítják, hitegetik vagy félrevezetik. A XX. század nagy zsidó bölcselője, Martin Buber kifejező és találó megfogalmazása szerint a hamis próféták "saját tudatalattijukat teszik meg Istennek, az igazi próféták tudatalattiját az igaz Isten keze formálja."

A hamis próféták a mindenkori hatalom akaratának megfelelően végső soron újraírják, átszerkesztik a tízparancsolatot, a mindenkori hatalom efemer törvényét állítva a helyébe, azt a látszatot keltve, mintha ez maga lenne az örök és megváltoztathatatlan parancsolat, melynek betartása és követése egyedül üdvözítő és megváltást hozó. Akik letérnek az általuk szabott útról, Isten ellenségei, maguk a megtestesült gonoszok.

Az igaz próféták munkái nem veszhetnek el. Jehójákim király hiába próbálta önkezűleg a lángok martalékává tenni Jeremiásnak Báruk íródeák számára lediktált veszedelmes könyvét, a próféta az Örökkévaló utasítására egy újabb tekercset vett elő, amelynek minden szózata megegyezett a tűzbe hajított tekercsével (Jeremiás 36,28). Kézirat - az igazság kézirata - nem pusztulhat el, hiszen nincs az a tűz, amely az igazságot elemészthetné. Ugyanezt tapasztalhatta meg egykoron Mózes is, amikor haragjában odavágta a bizonyság két tábláját, a tízparancsolat első, kőbe vésett "kéziratát". Csak rajtunk múlik, hogy a felismert és megtapasztalt igazsággal tudunk-e bármit is kezdeni, akár még a megszokott és a történelem más lapjairól is jól ismert Jehójákimok ellenében.
A hamis próféták irományait pedig az emlékezet úgyis a múlt mélységesen mély kútjának fenekére veti. Nem lesz senki, akinek az emlékezete megőrizné ezeket, legfeljebb a múlt hivatásos fürkészője, a történész talál majd rájuk az egykor volt világ kacatjai és felesleges hordalékai között.

A Buber emlegette tudatalattiban pedig - bízzunk benne - a tízparancsolat igéi visszhangoznak. Legalább amott a mélyben hadd lakozzék végre együtt a farkas és a bárány.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!