Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Tüsszentés borssal - képek vakoknak

Népszava|2011. jan 15. 09:11
[A+ A-]
Fonal, csipke, gipsz, apró kavics, gomb, szög, kicsi pénzérem, gyöngy, pici plüssgolyók és olajfesték van rádolgozva a hússzor harminc centiméteres vászonra. A kék alaptónusú, domború alkotás valójában egy kép, amelyre egy csöppnyi józsefvárosi kávézóban bukkantam, miután a Szabó Ervin Könyvtárban rendezett kiállításról az alkotó többedmagával különféle kávéházakban, kultúrházakban helyezte el.
Ez a kép egyébként olyan, mintha az öblös hangszerből kiáradó kék hangok dermedtek volna meg. Arra persze nem vállalkozom, hogy Balvinszky Orsolya Kürt című festményét részletesen bemutassam. Ugyanis lehetetlen próbálkozás lenne a Csörgős csellómmal, a Kis piros zongorámmal, a Mandolinnal, az Ej, de összegubancolódott ez a hegedűvel, avagy az Egy chilis basszusgitárral, no meg Orsi többi, tapintható képével együtt. Mert az az egyedülálló formanyelv, amely a zenéhez is kapcsolódik, árulkodik a határozott törekvésről: nem szokványos módon kíván kapcsolatba kerülni a vakokkal.

Merthogy éppen miattuk kötött ki a tapintható képeknél a gyógypedagógiai asszisztens végzettségű lány, aki jelenleg Győrben tökéletesíti eredeti szakmáját az ottani főiskolán. Mehetett volna egyházi pályára, hiszen Szatmárnémetiben édesapja református lelkész, édesanyja pedig hittan tanár. Azt se bánták volna a szülei, ha a zenei középiskola elvégzése után talál magának zenéhez kötődő hivatást, de Orsi nem akart "papgyerek" lenni és taszította az is, hogy állandóan másoknak kelljen megfelelni.

Maga sem tudja, miért fordult a sérültek világa felé, kitalálva magának a gyógypedagógiai képesítést, hogy úgy lehessen hasznos és úgy tudjon segíteni, ami eltér azoktól a sablonoktól, amelyek a köztudatban szokványosak.
- Annyira akartam ezt, hogy a sors megáldott egy személyes élménnyel is. A villamoson megismerkedtem egy vak sráccal, akinek aztán két és fél évig a társa voltam. Együtt jártunk koncertekre, opera előadásokra, kiállításokra.

Beszélgettünk arról a világról, amit nem lát, csak érzékel. Aztán amikor egy tárlat során a párom finoman hozzáért ahhoz a képhez, amit szavakkal próbáltam bemutatni neki, a teremőr otrombán ránk szólt. Szinte villámcsapásként jött a gondolat: tapintható képeket fogok csinálni vak és gyengén látó embereknek.
Szavait olyan kedvességgel és természetességgel ejti ki, mint amilyen kedves és természetes nyúlánk figurája. Beavat abba a folyamatba, amelynek során eljutott oda, hogy miféle anyagokból csinálja "festményeit". Magukat kínálták számára az embert körülvevő mindennapi tárgyak, anyagok, a különböző illatú fűszerek, a gyümölcsök magja, a változó formájú kavicsok, dugók, csontok, sörösüveg kupakok, szárított, reszelt növények és minden, ami otthon megtalálható, kitapintható, szagolható.

Orsi azt mondja, akik sosem láttak fényt, azokkal is meg lehet éreztetni az elvontságot. Míg a látó elgondolkodik, addig a vak a formákból és az illatokból alkot fogalmat. A sérültek világa szerinte tele van rejtelemmel és szépséggel. Megtapasztalta ezt akkor is, amikor Budapesten két kisfiút istápolt egy süketnéma családban, meg akkor is, amikor Erdőkertesen egész nap egy súlyosan mozgássérült gyermek teljes ellátását végezte. Megtanulta a jelbeszédet, a Braille-írást, de olyan családnál is bébiszitterkedett, amelyben hat egészséges gyerekre kellett felügyelnie.

- Ez lett az én, magam választotta életem. Kiállításokon mutatom meg a világtalan embereknek azt a világot, amitől megfoszttattak. Nem mondhatom, hogy nincs benne küzdelem. Az albérleti díjat és a főiskolai tandíjat vagy éttermi mosogatásból vagy a kávézóban kapott pultos fizetésemből kell előteremteni. De szabad vagyok. Nem szorulok rá senkire. És az alkotás, amivel a látássérülteket segítem hozzá olyan élményekhez, amelyek kinyitják zárt világuk ablakait, nekem elég életcél. Békességet, harmóniát ad. És csak sajnálni tudom azokat, akik emiatt bolondnak tartanak.

Sokat merített és merít ma is Balvinszky Orsolya azokból a beszélgetésekből, amelyeket egykori vak párjával folytatott, s folytat ma is, hisz' érzelmi kapcsolatuk ugyan lezárult, barátságuk megmaradt. Felfogta, hogy a vak ember és a művészet kapcsolata roppant esetleges, hiszen nincs társadalmi háttere. Úgy gondolja, olyasmi ez, mint annak a két gyereknek a különbsége, akit elvisznek a kiállításra és akit nem. Félrevinne, ha valaki azt gondolná, hogy Orsi érzéseinek mélyén a szomorúság a domináns. Határozottan szereti például, ha a képei vidámak, viccesek.

- Van egy képem, az a címe, hogy Tüsszentés. Tele van borssal, rozmaringgal és van benne egy tüsszentős zacskó. Hadd dicsekedjek: az esztergomi bazilikát például gombokból csináltam meg, a keresztet pedig apró gyöngyökből raktam ki, de csipkét is tettem rá.

Közben jól mulatok képei poénjain, a megbotránkoztatás finom eszközein. Hallgatom, ahogy dicséri és jó anyagnak nevezi a fogkrémet, az illóolajat, a ragasztót és a tömítőket. Hogy a sokféle ötlet egyikével-másikával miképp teszi látóvá a vak embert, aki az anyagok vastagságától eljut a kicsi és a nagy, vagy a háromszög és a négyszög fogalmához, a különbözőségek értelmezéséhez. Orsi nem tájat és nem portrét "fest". Orsi kimondva-kimondatlanul szolgál. Nem jár fodrászhoz, mert nincs rá ideje. A férfiakról azt mondja, nehezen viselik őt el. Majd hozzáteszi, többségüket ő sehogysem.

Hogy miért? Neki ugyanis festék kell az ellátó boltból és ha egy-egy képén dolgozik, akkor az a fontos, nem a bulizás.
- Én pontosan tudom, hogy a hozzám hasonló huszonhét éves lányok nem úgy élnek, mint én. Saját értékrendem kissé súlyos, és a kapcsolatok ezt a terhet vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen viselik el. Bevallom, sok esetben közelebb állnak hozzám a sérült emberek, mint azok, akik úgymond makk egészségesek és napjaink gyermekei. Mondják, hogy álomvilágban élek.

Lehet, de ennek semmi köze a romantikus, földtől elrugaszkodott csitris, rózsaszínű álmodozáshoz. Ez egy olyan álomvilág, amelyben az ember mindig segíti az embert.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!