Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Hogy vagytok, ti régi játszótársak?

Népszava|2011. jan 29. 08:10
[A+ A-]
Könyékig vájkálni mások magánéletében, vicceseket mondani és hahotázni...? Na nem!
Kevesen vannak a tévések, rádiósok között, akik járatosabbak a politikai világában, mint ő. Talán generációjából az egyetlen, akit férfi kollégái, az igazán nagy mogulok is egyenrangú félként fogadnak el. De ami még ennél is meglepőbb: kevesen vannak, akik nála tájékozottabbak a divat világában. Furcsa kétarcú személyiség. Ha vele beszélgetek, minden olyan egyszerűnek tűnik. Irigylésre méltóan képes a helyiértékén kezelni mindent, amin én a kelleténél hosszabban rágódok. Szarkazmusa, öniróniája teszi hitelessé markánsan megfogalmazott véleményét, kritikáját. Azt mondja magáról, hogy mérsékelten érzelmes, mégis úgy gondolom, az éjszaka közepén is felhívhatnám segítségért, még akkor is, ha lelki bánatom lenne. Igaz, minden együttérzése mellett szépen helyre tenne.

- Szakmai életed melyik periódusában voltál a legboldogabb?
- 86 és 94 között, mint a legtöbben a szakmánkban. Akkor már mindenről lehetett beszélni, izgalmas ügyeket tárhattunk fel. Ez időben pendliztem az MTV és a Magyar Rádió között. Hivatalosan tévés voltam, de kaptam engedélyt Aczél Endrétől, aki akkor a TV Híradó főnöke volt, hogy visszadolgozzak a rádióba, és változatlanul készíthessek anyagokat a 168 órába. Közben ismerkedtem a televíziós műsorkészítéssel, ami nagy élmény volt, főként, mert Aczél munkatársa lehettem.

Akkor tegyük fel kissé módosítva az első kérdést. Mi volt Rangos magánéletének legboldogabb időszaka? Amit tudok: sokoldalú, kiváló idegsebész férj (dr. Bazsó Péter), aki nemcsak szakmai tudásával, de innovatív szervező képességével is rangot és - ne hagyjuk már ki a szóviccet: Rangost - szerzett magának, és egy már kicsinek sem hétköznapi fiú gyerek (Bazsó Gábor), aki Totálkár című internetes újságjával, majd tévéműsorával műfajt teremtett.
- A magánéletem egyenletesen nagyon jó. Persze kiemelkedik az az időszak, amikor a gyerekem született. Ő a legjelentősebb és legszebb kaland az életemben. A hetvenes évek meghatározóak számomra. 74 óta élünk együtt a férjemmel, 76-ban lettem rádiós, 77-ben jött a gyerek

- Miért akartál te rádiós lenni, mikor jogászként is szép karriert futhattál volna be? Ma már menő ügyvéd lehetnél...
- Pontosan fél év alatt derült ki az egyetemen, hogy én bizony nem leszek jogász. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mindaz, ami engem érdekel, például hogy miként működik a társadalom, csak részben tanulható meg az egyetemen. Addig a dolog rendben volt, amíg általában a társadalmi berendezkedésekről tanultunk. Szerettem a római jogot is, ami kezdetben szép mesének tűnt, de amikor kiderült, hogy mérhetetlen mennyiségű latin kifejezést kell bebiflázni, véres küzdelemmé vált számomra a tanulás. Persze megküzdöttem vele. Nem is tehettem mást, mert abban az időben nem járogattak hat-hét évig egyetemre az emberek, és nem váltogatták a szakokat. Tehát végig kellett csinálni. Már csak azért is, mert nem vagyok abbahagyós típus.

Igaz. Hogy a költőt idézzem "Szívós, mint fán a kéreg". Ahogy a riportjaiban is. Még nem hallottam, hogy egy interjú közben elvesztette volna a fejét. Csak kérdez és kérdez, olykor közbevet, s mikor a beszélgetőtárs már éppen elandalodna, egy ironikus megjegyzéssel világossá teszi a helyzetet. De hogy került mikrofon elé?

- Egyetemi csoporttársam, a ma már ismert kiváló alkotmányjogász, Szikinger István szólt, hogy talált az egyetemi lapokban egy hirdetést, amiben rádiós tanfolyamra toboroztak. Azt mondta, ez nekem való lenne. És milyen igaza volt! Szikinger fontos ember az életemben. Ő volt az esküvői tanúm is. Nem véletlenül, hiszen, amikor bemutattam neki későbbi férjemet, határozottan közölte, soha sem találok még egy olyan fickót, mint Bazsó, tehát menjek feleségül hozzá. A pálya- és a férjválasztásban igaza volt.

- Érzékeled te is, amiben én biztos vagyok, hogy generációdból a tévés és rádiós politikai újságírónők között szinte te vagy az egyetlen, akit abszolút elfogadtak a pasik. Annak ellenére, hogy szőke nő vagy...Györffy, Szénási, Aczél, Baló, Juszt, Szente és a többi rádiós, tévés mogul előtt is tekintélyt vívtál ki magadnak.
- Csak mostanában lettem szőke. Régebben barna voltam...De komolyra fordítva. Eddig még nem gondolkoztam ezen. De most, hogy mondod, tényleg elfogadtak, talán azért, mert ők mind tanítottak, ezért valamennyiüknek a kreatúrája vagyok, akármilyen hülyén is hangzik.
- Hát, ez sovány válasz.
- Más nem jut eszembe. Majd végiggondolom, és ha tudok jobbat, felhívlak.

A cikk leadásáig nem hívott. Szerintem nem gondolkozott rajta. Ezért felhívtam néhány kollégát, és megkérdeztem, mivel szolgált rá a tekintélyre Rangos. Íme a válaszok: mert jó, mert konfliktuskerülő, mégis határozott, mert kellemesen agresszív kontroll, mert nagyon tájékozott, mert nem lelkiz mindent agyon.

- Nagyon szép, amit mondasz, egyébként valószínűleg tényleg egy csomó dologban érzelmileg sokkal felületesebb vagyok egy átlagos nőnél. Hamarabb lépek túl dolgokon. Olykor persze túlzottan is érzelmes vagyok, csak jól tudom palástolni, például, ahogy te is, iróniával. Igen, erősen kontrolálom magam. És hogy kicsit simpfeljem is magam, opportunista is vagyok, mert nem szeretem a konfliktusokat. Többnyire igyekszem olyan helyzetekből kisiklani, amelyek kényelmetlenül érintenek.

- Van olyan kolléga, akivel kifejezetten nagyon rossz a viszonyod?
- Van, de ő már nincs a szakmában, nem azért, mert én lesavaztam, bár szívesen tettem volna. Nem áltatom magam azzal, hogy engem mindenki szeret. Egy csomó ember rühell, kár tagadni.
- Ismerem jó néhány rajongó tanítványodat a Színművészeti Egyetemről, de érdekelne, vannak-e olyanok, akik nem szeretnek?
- Egy darabig könnyű engem szeretni, mert barátságos vagyok, és mindenkinek bizalmat szavazok. Ám amikor azt tapasztalom, hogy valakinek nincsenek ambíciói, nem érdekli a szakma, amiért mi az életünket is adtuk volna, akkor igen kellemetlen tudok lenni. Nehezen veszem tudomásul, hogy ez az oktatási rendszer már másmilyen, mint amiben mi tanultunk. A tömegoktatásban nehéz szelektálni. Fizikai fájdalmat érzek, kiborulok, mikor azt látom, hogy némelyeknek csak az fontos, hogy aláírást kapjanak az indexükbe. Józanabb pillanataimban persze tudom, hogy erről nem csak ők tehetnek. És még valamit tűrök nehezen: az inkorrektséget. De ez az élet minden területére érvényes.

A beszélgetés során többször is szóba hozza, hogy igyekszik nem "nyanyásan" beszélni. Nem szeretné, ha egy öregedő nő sirámairól szólna a cikk. Utálja a "bezzeg az én időmben" típusú összehasonlításokat. Az előző téma kapcsán is visszakozik. Egyetemistaként ő is csak meg akarta úszni a pénzügyi jog tantárgyat. Lehet, hogy a maiaknak a televíziós gyakorlat a pénzügyi jog? Bár ez mindkettőnk számára elképzelhetetlen. Van jobb dolog a világon, mint műsort készíteni?!

- Érzed az idő múlását?
- Nem annyira, mert még egészséges vagyok. Csak annyira érzem, hogy azokat a holmikat, amik tetszenek, már nem vehetem fel. Nagyon szeretek boltokban turkálni. Nekem az egy pihentető félóra, ha belóghatok valami üzletbe. Még ösztönösen leveszek olyan ruhákat a polcról, amiket már nem vehetek fel, de gyorsan vissza is teszem őket, nehogy nevetséges legyek. Nincs is nevetségesebb egy neandervölgyi bakfisnál. Kevés nő képes elfogadni, hogy az idő múlásával az öltözködési stíluson is változtatni kell.
- Szerintem egy dekát nem híztál az évtizedek során.
- De, híztam, igaz nem sokat, és ha lecsavarhatnám a fejemet és kicserélhetném egy másikra, akkor boldogan flangálnék a legdivatosabb cuccokban.
- Fiatalkorunkban azt mondták volna rólad: igazi nőcike. Tényleg, honnan értesz a divathoz?
- Anyukám a Szikra Ruházati Szövetkezetben dolgozott, s mivel fokhagyma-fenekű, piszkafa-lábú lány voltam, a Pálma Cukrászda melletti üzletükben méretre varrták a ruháimat, amitől én halálosan boldogtalan voltam, mert azt szerettem volna, ha a Corvinból kapom őket, mint az osztálytársaim. A Szikra üzletek egyetlen pozitívuma volt, hogy ott külföldi divatlapokat nézegethettem. Aztán a gyerekkori "traumát" valahogy kihevertem, de megmaradt a divat iránti kíváncsiságom.

Ennél sokkal többet beszélgettünk a cuccokról, a visszatérő divatról, a puffos ujjú blúzokról és abroncsos szoknyákról, de ha mindezt leírom, nem marad hely más témáknak.

- Egy időre kiszálltál a gyakorlati munkából, és elvállaltad a Magyar Rádió kuratóriumi elnökségét. Érdemes volt? Azért kérdezem, mert mintha nem lett volna felhőtlen a viszonyod az elnökkel.
- Nagyon hasznos és érdekes időszak volt, még akkor is, ha másra számítottam. Azt gondoltam, hogy végre betetőzhetem a pályámat, olyan értelemben, hogy azt az intézményt, ami engem "megcsinált", segíthetem, és végre beleláthatok abba, ami korábban nem érdekelt, hogy tudniillik miként gazdálkodik a rádió. Konfliktusaink ellenére nem hallgathatom el, hogy Such alatt jól. Nem is kötözködtem vele, megpróbáltam fair módon működni. Szerintem ez nagyjából sikerült is. Amiért mégis csak tévedés volt, hogy elvállaltam az elnökséget, az az, hogy a médiatörvény értelmében tartalmi kérdésekbe nem szólhattam bele, de még csak nem is beszélgethettem róluk az elnökkel, aki az első próbálkozásnál úgy "suhintott a körmömre", hogy azonnal visszahúzódtam. Pedig nem embereket akartam kirúgatni, se műsorokat megszüntetni, hanem társadalmi kérdésekkel kapcsolatban voltak ötleteim. Ez nem volt boldog periódus az életemben, de mégsem bánom.

- Amikor a nyáron találkoztunk Balatonon, úgy nézett ki, hogy munkanélküli leszel. Emlékszel, azt mondtam, hogy addig legyek én szegény, amíg nem hívnak valahová. Ősztől már ott voltál a Klubrádióban.
- És ezért nagyon hálás is vagyok a Klub Rádiónak.
- És a Klub Rádió nagyon hálás lehet neked, mert a Szabadsáv című műsorral a rádiózás legjobb hagyománya költözött a stúdióba.
- Imádom az ízlésedet. Most nagyon boldog vagyok, szeretem ezt a munkát. Ez a tökéletes feladat, amiről csak álmodik a magamfajta. Ismered az érzést te is. Naponta visszaigazolja az élet, még szükség van rád, van miért reggel felkelni. Nem sok ilyen lehetőség van manapság, mert azt tudomásul kell vennünk, hogy a rádiózás általunk művelt és preferált válfaja kihaló félben van. Az új hullámon meg mi nem tudunk lovagolni. Könyékig vájkálni mások magánéletében, vicceseket mondani és hahotázni... na nem! Külön jó érzés, hogy eddig még senki nem mondott nemet a meghívásomra. Se jobbról, se balról.
- De mi ez ahhoz képest, hogy hamarosan nagymama leszel.
- Őrült lelkesedéssel várom az unokámat, akivel olyan élményeket is átélhetek, amiket a fiammal, Gabival nem volt módom. Amikor megszületett, nekem éppen elkezdődött rádiós pályafutásom. Hat hónapos korában elrohantam dolgozni, és esténként az édesanyám egy jóllakott, megfürdetett csecsemőt adott át nekem. Nem mondom, hogy nem volt kapcsolatunk, de azért amikor "önmarcangolok", azt szoktam mondani, hogy 22-ről 39-re úgy nőtt meg a lába, hogy nem voltam otthon. Ám az is igaz, hogy bár a gondozási részben nem voltam aktív, az együtt töltött idők mindig tartalmasak voltak. Remélem az unokámnak visszaadhatom, amit Gabi kapott a nagyszüleitől, akik most dédszülők lesznek.

- Kivételes emberek.
- E téren is szerencsés vagyok. Naponta járok hozzájuk, és nem csak kötelességből.
- Nem akarok cinikus lenni, de a Klubrádió helyzetének ismeretében lehet, hogy túl sok időd lesz az unokádra. Mit gondolsz, megkapjátok a végleges frekvenciát? Lesznek hirdetők, vagy félnek majd nálatok reklámozni?
- Nehogy már úgy legyen, hogy ha valahová beteszem a lábamat, azt megszüntetik. Igen, sajnos minden ponton bizonytalan a Klub Rádió sorsa. Józan ésszel nehéz elhinni, hogy egy kormánypártnak az legyen az érdeke, hogy eltűnjön egy ilyen rádió. Egy normális demokráciában az jó a többségnek, ha van kisebbségi vélemény, van mihez képest többségben lenni. De sajnos annyira mindegy, hogy én mit gondolok erről. Egyébként más okból is jó lenne, ha megmaradna, ugyanis ha én munkanélküli leszek, megbolondulna a gyerekem, mert valószínű egyfolytában intézném az ő sorsát, ügyeit, és az unokámat is kitépném a kezéből.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!