Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Talyigás Irma és az Ürdög

Népszava|2011. márc 5. 09:19
[A+ A-]
Kálmán Marinak tíz unokája, két gyereke és egy megjelent regénye van. Az a címe: Talyigás Irma és az Ürdög. Kálmán Mari hatvanhárom éves, és amikor múltkor fölutazott Pestre, alig ismert rá a Károlyi Mihály utcára. Pedig valamikor az Apáczai Csere János Gimnáziumba járt. Most benyit a Centrál kávéházba, tíz óra van, vagyunk páran, s ahogy megnyomja a fehér tüllbe burkolt citromgerezdet, amit a teához készítettek, egy csepp a szemébe spriccel, ő pedig belekezd élete meséjébe.
- Legboldogabb éveimet egy belső Somogy megyei faluban, Bábonymegyerben töltöttem. Úgy kerültem oda, hogy fölhagytam az újságírással. Egy honvédelmi lapnak voltam a főszerkesztője, és megjelent benne egy cikk, aminek mások szerint nem kellett volna, szerintem meg igen. Abban az időben nem volt olyan egyszerű fölállni; minden mögött politikai okokat kerestek. De én annyira elmentem, hogy nem csak az újságírói pályát, de még a fővárost is magam mögött hagytam, és vidékre költöztem. Bábonymegyer egy Somogy megyei, mintegy háromezer lélekfős település, és tanítani kezdtem egy általános iskolában.

- Jogi diplomával?
- Mindig is szerettem volna magyart tanítani. Akkoriban még az volt a szokás, hogy ha valaki tanítónak vagy tanárnak állt, ezt csakis úgy tehette, úgy maradhatott a pályán, ha egy év múltán elkezdte a tanárképző főiskolát. Engem is erre köteleztek. Akkor már negyvenéves voltam, az iskolában magyart, történelmet és éneket is tanítottam, mert hogy épp nem volt ének szakos. Életem legboldogabb éveit töltöttem abban a belső Somogy megyei faluban, ahol a közösségnek még volt visszatartó ereje. Sok cigánygyerek járt az osztályomba. És nem volt evvel baj. Úgy kerültünk Bábonymegyerbe, hogy vettünk egy házat, hozzá földet, amit én addig csak cserépben láttam. Ügyetlen is voltam, de a férjem kedvéért mindent meg akartam tanulni. A föld, a szőlő, a ház mind Bábonymegyerben volt, de attól mi még Tabon, egy Siófok melletti városban laktunk.

- Az ön szülei kicsodák, hová valók?
- Az én apám egy csoda. Hat elemit végzett faipari munkás. Ma kilencvenhárom éves, és ahogy életében mindig, könyvvel fekszik, könyvvel ébred. Édesanyám zárt ember volt, nem olvasott, a világ dolgai sem érdekelték. Nem is illettek össze, házasságukat egy sádchennek, egy zsidó házasságközvetítőnek köszönhették. Ha jól emlékszem, még mielőtt megszülettem volna, a szüleim magyarosították a nevüket. Ha ennél komolyabb választ vár, elküldöm önnek az Ecetudvar című önéletrajzi regényemet. Keserű olvasmány, ami arról is szól, hogy mit él át a második generáció.

- Ön most magáról beszél?
-Egyrészt ott voltak a nehezen felejthető emlékek, a tradíciók. Másrészt az erős beilleszkedési vágy, hogy lépni kell és élni.

- A második generáció számára mi az, ami nem felejthető?
- A második generáció nehezen tudja magát túltenni azon a szemléleten, hogy vagyunk mi és vannak ők, s hogy a kettő között mély szakadék húzódik. Ez egy kétfrontos harc, mindkét fronton makacs előítéletekkel.

- Az ön családjában is volt olyan, akit elvittek?
- Anyámat és apámat egy Bécs környéki munkatáborba deportálták. Nem, ez nem megsemmisítő tábor volt, és nem is ott találkoztak, csak már azt követően, hogy hazajöttek, és a sádchen összehozta őket. A két, egymástól teljességgel különböző embert.

- De a végén boldogok lettek?
- Nem, és ez a véghetetlen boldogtalanság maga volt a borzalom.

- A regényében, a Talyigás Irma és az Ürdögben is ez a szeretetlen, zárt világ a legfőbb gond.
- Hozzánk soha senki nem jöhetett. A mi lakásunk küszöbét egy másik világból érkező át nem léphette. Nehéz és elszigetelt élet volt.

- Itt, Budapesten?
- Az Apáczai Csere János Gimnáziumba jártam, válogatottan jó osztályba.

- Ki akarta ezt?
- Az édesapám, és nekem itt, ebben a legjobb iskolában kellett nagyon jónak lennem matematika tagozaton. A negyvenéves érettségi találkozónkon mindenki elmondta, mit csinált, hová jutott. Az osztály fele külföldön él, hihetetlen koponyák, van köztük agykutató, nemzetközileg elismert onkológus, gyógyszervegyész, matematikus, és szerencsére itthon is vagy fél tucat egyetemi tanár. Ma már tudom, hogy mindent az Apáczainak köszönhetek.

- Mit tanult meg?
- A műveltség alapját. De voltak fájdalmak is.

- Fájt, hogy egyedüli gyerek?
- Nem lett volna jó, ha más is átéli ezt a fajta gyerekkort. Anyám nem tudott szeretni, és én mai napig azt figyelem, azt kutatom, csak nehogy őt fedezzem fel a mozdulataimban, vagy abban, ahogy a világról gondolkodom. Én mindent a középiskolámnak köszönhetek. Azt is, hogyan kell szemlélni a világot.

- Hogyan?
- Nyitottan. Érdeklődve. Toleránsan. Bábonymegyer után történt, hogy kimentem Izraelbe.

- Mit keresett?
- A gyökereimet. Gondoltam, nézzük meg azt az országot, amiről annyi jót és rosszat hall az ember. Tudja, én olyan naivul mentem ki. Azt hittem, ott minden más lesz, közösségbe kerülök, olyanba, ahol mindenki testvér és mindenki szeret...

- Miért volna szerethető mindenki?
- Elmondom, miért indultam neki. A papámat jöttem meglátogatni Bábonymegyerből Pestre, a József Attila lakótelepen. Általában kéthavonta egyszer jutottam fel, és amikor 1991-ben az Ecseri úti metrómegállóból kiléptem, egy nagy, falra festett transzparensen azt olvastam: ZSIDÓK, VAN KIÚT: IZRAELBE. Nem, nem ez volt az első ilyen tartalmú felirat az életemben, azt sem tudom, miért éppen akkor ütött szíven, de elhatároztam, hogy kimegyek, megnézem azt a másik világot: van-e ott keresnivalóm.

- Mitől akart megszabadulni?
- Többek között a "zsidók, van kiút..." feliratoktól, de legalább akkora volt a kíváncsiságom is. Úgy mentem ki, hogy nem ismertem senkit, és majdnem három hónapig maradtam. Találtam egy Erdélyből menekült étteremvezetőt, egy magyarul beszélő férfit, nála mosogattam a leghagyományosabb eszközökkel egy dézsa fölött. A dézsa másik oldalán egy orosz építészmérnök állt, s amikor attól kezdett rettegni, hogy kitúrom az állásából, otthagytam az egészet.

- Mit szólt a férje?
- A férjem fantasztikus ember. Ez a második házasságom. Az elsőben művészlélek voltam. Csapnivaló anya és feleség. A másodikban helyt akartam állni. Talán azért is, mert annyira szerelmes voltam, hogy még arra a kelt tésztára is féltékeny lettem, amit a férjem első felesége olyan remekül készített. Ez egy vegyes házasság, a férjem talpig racionális, és én megtanultam tésztát dagasztani, ruhát keményíteni, szépen vasalni...

- Mintha az élete időnként ebből állna, hogy meg akar felelni.
- Folyton. De ma már elértem a kornak azt a méltóságát, amikor megengedhetem magamnak, hogy még beszélgetni sem akarok olyannal, akit nem kedvelek. Amikor Izraelből visszajöttem, Szolnokra költöztünk, mivelhogy a párom szolnoki származású, és egy rövid ideig megint tanítottam. Hetedikeseket-nyolcadikosokat egy sporttagozatos osztályban. S mivel remek sporteredményeik voltak, a tantestület hallgatólagosan elfogadta, hogy tanulni nem akarnak. Bementem az órára, s ők zajongtak, üvöltöztek. Mintha ott sem lennék. Én meg éjszakákon át gyötrődtem. Aztán rájöttem, miért ne mondhatnám el mindazt, egyenesen, nyíltan, amit gondolok és érzek. És az egyik órán elkezdtem. Arról beszéltem, milyen nehézséget okoznak avval, hogy nem hagynak szóhoz jutni. Hogy nem hajlandók a másikat észrevenni. S ahogy a regényeimben, ott, a tanteremben is történeteket kezdtem mesélni. Aztán ők is kérhettek történeteket, meséket, és attól fogva hallgatólagos megállapodás született arról, hogy negyvenöt percből harminc a tananyagé, tizenöt meg a történeteké. Még nem is beszéltem a harmadik foglalkozásomról, arról, hogy köztisztviselő lettem, píár menedzser a megyei munkaügyi központnál. S amikor eltelt tíz év, elkezdődhetett az az élet, amire mindig vágytam.

- Tíz unoka...
- Most fejeztem be egy kisregényt, az a címe, hogy Bánatorgia.

- És miről szól?
- Az öregedésről.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!