Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Intenzív országos állóháború

Népszava|2011. márc 26. 09:05
[A+ A-]
Az Örkény Színházban jól, pontosan szervezett ramazuri a János király előadása. A gondosan játszott színpadi káosz a világ totális felfordultságát hivatott tükrözni, meglehetősen szarkasztikusan, és olykor dermesztően. A történet szerint két nagyhatalom, Anglia és Franciaország háborúskodik, purparlézik egymással, életre, halálra. Shakespeare királydrámát írt a témából, amit Dürrenmatt pimaszabbul, nyelvöltögetően szemtelen gúnnyal fogalmazott újra.
Alaposan, hatalmas élvezettel pellengérre állítja az uralkodókat, a politikusokat, és bizony az egyházat sem kíméli. Kifigurázza azokat, akik nyilvánosan egészen mást hirdetnek, mint amit cselekszenek, akik a színfalak mögött susmusolnak, ádázul taktikáznak, kifelé mosolyognak, miközben a homályban akár gyilkosságok terveit szövögetik. Az is lehet, hogy mások előtt látványosan, demonstratívan kezet fognak, sőt akár ölelgetik egymást, aztán jön a jól kieszelt hátba döfés.
Mindezt Bagossy László rendező úgy játszatja el a színészekkel, hogy közben igen jókat nevetünk, sőt röhögünk, de rendszeresen rá kell jönnünk, hogy a saját nyomorúságunkon szórakozunk olykor akár csaknem felhőtlenül. A produkció beleránt minket a mulatságba, majd jönnek a magabiztosan adagolt tőrdöfések, amelyek szinte belénk fojtják a szuszt, hogy aztán megint intenzív hahotázásba kezdjünk, majd újra jöjjön néhány dermedt csend.

Nem realista a játék, hanem kimondottan színházias, groteszk, ezt a Bagossy Levente által tervezett, több rétegben fel és lehúzható bársonyfüggönyök is hangsúlyozzák. Ezeket rögtön a produkció legelején látjuk. Amikor felmegy a színház függönye, maga a címszereplő király tűnik elénk, bemerevedve, moccanatlanul, palástban, jogarral, koronában, de öltönyben és nyakkendőben, mint valami panoptikum figura ül, hatalma teljes tudatában, mégis karikatúraszerű pózban. Fenség és mégis kapásból röhejes. Mögötte szintén egy vörös bársonyfüggöny, ami, amikor felemelkedik, ott van Eleonora, János anyja és unokahúga. Az újabb függöny fölhúzásakor pedig hóhérokat látunk, akik amúgy az udvar tagjai, elszántan érzéketlen arckifejezéssel, megint csak hivatalnokokra jellemző öltönyben, de a hóhérok csuklyájában. A jelmezek Ignjatovic Krisztina leleményei. A legvégső függöny fellibbenésekor pedig akasztottakat, vagyis mindazoknak, akiket eddig megszemlélhettünk, az áldozatait, az alattvalókat, a népet láthatjuk, igencsak elkeserítő helyzetben.

Ez, ha úgy tetszik, országkép. Fekete humorú tabló. Igen erős felütés a produkció kezdetekor. Megszabja azt a groteszk, kicsit képregényszerű elbeszélésmódot, amit Bagossy László az Örkény Színházban már a Kasimir és Karoline előadásában is szívesen alkalmazott. Plantagenet Jánost, Anglia királyát Debreczeny Csaba adja, és eléggé teszetosza, alig valamihez értő bábkirállyá formázza. Aki időnként szinte azt sem tudja, hol van. Tétova ötletei vannak. Kósza, a semmiből felmerülő gondolatfoszlányai, melyeket akár megfelelő végiggondoltság nélkül akar megvalósítani íziben. De ha teljesen más történik majd, akkor sem zavartatja magát különösebben.

Az anyját, Eleonora királynét alakító Pogány Judit mint valami koncentrálni nem tudó gyereket, határozott, nyers tőmondatokkal meglehetősen komikusan dresszúrázza. Mesteri, amit Pogány csinál. Egyszer például durván, élesen, más hatalmasságok előtt, rádörren a fiára, hogy a "lábod!!!", mint valami nyeretlen kétévest utasítja az uralkodót, hogy ugyan már próbálja megfelelő módon használni kezét-lábát. Felső kontrollként beleszól mindenbe. Rettenthetetlen főnéniként terpeszkedik. Marionett bábuként igyekszik mozgatni a fiát.

Bagossy tulajdonképpen arról beszél, hogy mindenki marionett bábu, még a legfelül lévőnek hitt embernek is van mozgatója, bárkit letaglózhat, magába olvaszthat, elsöpörhet, rút kegyetlenséggel megsemmisíthet a nagy mechanizmus. Az ellenfél, II. Fülöp, Franciaország királya Gálffi László megformálásában fifikásabb, az agyafúrtabb cselek és ármányok tudója. De azért ő is idegzsába, ahogy mindenki az. Ebben a világban valószínűleg nincs, és nem is nagyon lehet nyugodt ember, hiszen akárki akármikor kikezdhető, és elveszejthető. A félelem a legfőbb uralkodó. És a bizalomhiány. Meg az adott szónak a totális semmibevétele. Semmibe veszi az is, aki mondja, és az is, akinek mondják.

Mácsai Pál milánói bíboros érsekként vagy III. Ince pápa követeként is az abszolút ésszel, villámgyors gondolkodással párosuló, cudarul központosított hatalom fenyegető letéteményese. (Mácsainak az 1984-es legendás János király előadás volt az egyik vizsgája az Ódry Színpadon, Pembroke grófját alakította.) Tán ő tud leginkább a zavarosban halászni. Őt is a pápa mozgatja, de ő viszont királyt is képes dróton rángatni. Mácsai rezzenéstelen arccal játssza, mint akihez nem érnek el a földi érzelmek. Ehhez lassú, roppant kenetteljes mozdulatok társulnak, és túlhangsúlyozott szavak, melyeket halkan, csaknem sziszegve, fontossága teljes tudatában ejt ki. Lidérces és mulatságos. Ezen "alappillérek" között ott vannak a kisebb, nagyobb talpnyalók, készséggel igazodók, a szálakat tovább bonyolító, akár házasságukkal is hatalmi érdekeket szolgáló nők és férfiak. Takács Nóra Diána, Szandtner Anna, Für Anikó, Ficza István, Csuja Imre összeszokott társulat tagjaiként, remekül alakítják őket.

Telitalálat, hogy Pembroke grófját, azaz János miniszterét és Fülöp követét ugyanaz a színész, Máthé Zsolt játssza. Kétszínű a nyakkendője, mint a jelleme. Ha befelé fordítja, a piros színét mutatja, látszik, hogy az egyik oldalhoz húz, ha kifelé és a kék oldala tűnik elő, a másikhoz. Ennyire könnyű a pálfordulás. Máthé hol parókát, hol szemüveget tesz fel, ezzel is jelezve a két különböző figurát. És miközben élvezettel használja ki ezt a bohózati helyzetet, azt is érzékelteti, hogy tulajdonképpen ez ugyanaz a fickó, aki mindig oda dörgölődzik, ahol a legtöbb hasznot reméli.

A hatalmi érdekek miatt elveszejtett Arthurt, János unokaöccsét pedig gyereknagyságú bábu személyesíti meg, mindig az a színész mozgatja, akinek szerepe szerint is dolga lenne vele. Ezt a bábut, a Fülöpöt, az ádáz fattyút adó Polgár Csaba némi sajnálkozást követően a gyerek meggyilkolása után berúgja a zenekari árokba, vagyis a semmibe. Jól jelképezve ezzel, hogy mindannyian dróton rángatott bábuk vagyunk, és, ha hatalmasok útjába kerülünk, rongybabaként takaríthatnak el minket. Ekkor átható, döbbent a csend, jobban elsiratjuk ezt a kócbabát, mintha élne. Hiszen reménytelen kiszolgáltatottságában az egyetlen szerethető alak az egész produkcióban.

A fattyú azt is világosan látja, miért is kellett elvesznie a hatalmi játszmák tébolyában a szerencsétlen kölyöknek. A lentről jövő, és fölfelé törekvő Fülöp mindinkább tisztán lát. Hiszen ismerheti különböző társadalmi rétegek problémáit. És ő is ki akarja szolgálni a korábbi meg az új hatalmat egyaránt. Nem véletlenül ő mondja ki, hogy ebek harmincadjára jutott az ország, akik irányítják, elherdálták. Miközben hasznot húztak az ádáz herdálásból. És bár a fattyú a lehető legnagyobb buzgalommal igyekszik besorolni közéjük, mivel van agya, kénytelen ezt észre venni. Ahogy azt is, hogy ennek az öldöklő ellenségeskedésnek nemigen lesz egyhamar vége. Intenzív állóháború alakult ki.

És miközben röhögünk a deszkákon látottakon, bennünk is mindinkább tudatosul, hogy milyen kiszolgáltatott, szerencsétlen flótások vagyunk. Az Örkény Színház produkciója ritka jó görbe tükröt tart elénk. Nincsenek direkt aktualizálások, szándékos beköpések, csak egy eredetileg 13. századi történet, karikírozott formában ugyan, de nagyon rímel a mára. Végül is iszonyúan elkeserítő, amit látunk. Totálisan letaglózó is lehetne. Hajlamos is lennék a letargikus elkámpicsorodásra. Mégis örülök, hogy ennyire ritkaságszámba menő, kitűnő színházat látok.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!