Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Álomszerű vízió a Dóm téren

Népszava|2011. júl 4. 06:31
[A+ A-]
A nyolcvanéves Szegedi Szabadtéri Játékok idei évadja, a nyári zimankóban, Az ember tragédiája Vidnyánszky Attila által rendezett előadásával nyílt meg a hétvégén.
Arénaszerűen körbeülik a szereplők a Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas színpadát Az ember tragédiája előadásán. Ezzel is hangsúlyozzák, hogy játékot látunk, álomszerű víziót. Impozáns Olexandr Bilozub építménye, felfelé tör a fogadalmi templom tornyainak magasságába egy pergamen jellegű, fehér, pokoli magas díszletelem, ami kunkorian visszafelé hajlik. Ennek tetején trónol az Úr, Varga József megszemélyesítésében, a széltől igencsak lengedező, már-már megtépázott klepetusban. Lucifer pedig nagyravágyó vágyainak megfelelően, vagy éppen dühében, néha megpróbál felrohanni az építményre, de a roppant nekiveselkedés ellenére rendre visszacsúszik, lent marad a porból teremtett emberek között.

Harmadszor rendezte meg Vidnyánszky Attila Az ember tragédiáját, mindannyiszor szabadtéren, az előző két, a beregszászi társulattal bemutatott verzióban, igencsak földközelben. Nem használt ugyanis a szó szoros értelmében vett színpadot, a színészek tényleg a földön játszottak, az porzott alattuk, vagy akár a sarat dagasztották, így jobban érzékletessé vált, hogy maguk is a földből vétettek, mely akár el is nyelheti, be is temetheti, újra magába fogadhatja őket.

Ez pedig fokozta a kiszolgáltatottság érzetét, annak tudatát, hogy minden viszonylagos, hiába csücsül például a trónján a fáraó, bármikor a sárban csúszhat-mászhat. És ebben a közegben dermesztően szép volt, amikor a paradicsomból való kiűzetéskor valamennyi szereplő anyaszült meztelenre vetkőzött, a latyakos földön tapicskolva, totális, reménytelen kitaszítottságban, mint leigázott sereg, lassan, lassan, pőre kiszolgáltatottságban, távolodott tőlünk a messzeségbe.

Vidnyánszky igyekszik átmenteni ezt a szemléletesen hathatós földmotívumot a Dóm térre, de a színpadnak csak egy kis részére hozat be földet, így csupán jelezni képes az eredeti szándékot, ami ilyen formájában eléggé elenyészik. Helyette vannak mutatós, Gemza Péter által tervezett táncok, és nyilván Vidnyánszky által kieszelt csoportmozgások. Különböző alakzatokba rendeződnek a színészek, olykor jelentőségteljesen, máskor csak inkább látványosan, messziről is jól kivehető kavalkádot, színes forgatagot alkotnak, gyakran egyenesen festői módon.

Szintén átkerül az eddigi rendezésekből egy jókora lengő lámpa, ami lelóg a magasból, és eddig uralta a színt, jóformán önálló élőlénnyé vált, állandó mozgásával akár képes volt elsodorni szereplőket, vagy vakító vallatólámpává változott, netán Lucifer legfőbb fegyverévé. Most azonban szintén eltörpül a gigászi térben, és csak legvégül lesz igazán funkciója, amikor Ádám föld és ég, remény és reménytelenség között rajta lengedez.

A korábbi produkciókból átkerül Trill Zsolt is, mint Lucifer, és vele együtt valamennyire a szarkasztikus humor, ami egyébként nem erénye a mostani előadásnak. Helyette inkább kulturált, alapos értelmezésen nyugvó szövegmondás zajlik, ami eléggé egyhangulatú, és ez a monotonság olykor unalommal fenyeget. Bizony több csukott szemet is látok magam körül a nyári zimankóban, kabátba, pokrócba burkolt, didergő embereket, akiket nem villanyoznak fel kellőképpen a túl messzire lévő színpadon történtek, ahol nyilván nem lehet szerepe a finom mimikai rezdüléseknek, ezért a hanggal való izgalmas játék, meg a széles gesztusok és persze a tömegmozgások hathatnak.

Középkorú Ádám és Éva, Rátóti Zoltán illetve Ónodi Eszter, vagyis nem naív ifjoncok már, úgy indulnak az álomszerű történelemutazásra, világfölfedezésre, hogy már alapos tapasztalataik lehetnek. Kicsit eleve rezignáltak, aztán ez a rezignáció még némiképp fokozódik, de azért nem annyira, hogy földre döntse őket, vagy netán letaglózza a nézőt. Nem kell lélekben belepusztulni, beleőrülni abba, amit látunk. Inkább el kell gondolkodni a filozofikus, gyönyörűen veretes szövegen, mustrálni kell a gondosan kivitelezett látványvilágot. És ez az, ami egy idő után kevés.

Vidnyányszky második Tragédia rendezése számomra a legjobb volt, amit láttam Madách művéből. Az első inkább egy viszonylag frissen született színészcsapat lázas helykeresése, önmegismerési folyamata, sok setesutasággal, a kezdők szakmát még nem eléggé ismerő lázas bicebócaságával, de világmegváltó szándékával. A másodikban megmaradt a lázas szenvedély, a helyet kérünk a nap alatt, az ide nekünk az oroszlánt is mindent elsöprő hevülete és kritikai szenvedélye, és lenyűgöző profizmussal, tökéletes összeszokottsággal olvadt ideális harmóniába.

Mindez Szegeden nincs, mert statisztáknak nem lehet olyan eltökélt arcuk, indulat fűtötte mozdulatuk, mint csapattá forrt, közös sorsot magukénak tudó, a sok tekintetben hátrányos helyzetükből tehetségükkel és hihetetlen energiájukkal kitörni akaró színészeknek. Ezt a Tragédiát személyes sorsok hitelesítették, ahogy ez annak idején volt Paál István szolnoki rendezésében is, amiben a szocializmus egész léte kérdőjeleződött meg intenzív segélykiáltásként.

A baj az, hogy ezúttal Vidnyánszkynak nincs ilyen erős mondandója, társadalomkritikája. Ehelyett inkább esztétizál, kulturáltan, magas színvonalon, a kiugró tehetségének megfelelően, meg akar csinálni egy előadást. És ez sikerül is. De kicsit klasszicizálódik, magát ismétli, némiképp üres lesz, ami létrejön, és ez igazán nem jellemző rá. Felvonultat pedig sok jó ötletet, jelentős színészeket. Cserhalmi György végtelenül letargikus Kepler, Gáspár Sándor Miltiádészen kívül Ádámként is feltűnik, mert az egyik remek ötlet, hogy a két főszereplő, az álomnak megfelelően, gyakran kívülről is látja önmagát. Szűcs Nelli több nőalakot is megtestesít, Földes László, Hobo a Londoni színben dalnokként kesereg, Blaskó Péter, aki a Nemzeti Színház előadásában az Urat adja, Péter apostolként mondja el zengzetes intelmeit.

Nem az a baj, hogy ezúttal a szó szoros értelmében senki nem vetkőzik meztelenre, hanem az, hogy átvitt értelemben is kevéssé. Az ember tragédiája felzaklató, vitára ingerlő mű. Vidnyánszky azonban ezúttal érezhetően nem akart felzaklatni, vitára ingerelni, inkább csak tetszeni. És éppen emiatt tetszik kevésbé, mint általában.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!