Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Szőcs Géza el nem hangzott szoborbeszéde József Attiláért

Népszava|2011. nov 26. 08:08
[A+ A-]
"Ameddig van bármekkora súlya a szavamnak a kormányzatban..."
Kedves József Attila, tisztelt Mester,

hadd kezdjem azzal, hogy elnézést és megértést kérek egy hajdani névtévesztésemért: egy ízben, méghozzá nyilvánosan, rögtönzött gondolatmenetben, az improvizáció lendületében felcseréltem Őszödöt és a József Attila életrajzokból ismerős Öcsödöt. A bakit, amelyért elnézést kértem a jelenlevőktől, nem menti, csak valamelyest magyarázza, hogy nekünk Erdélyben nem tanították az anyaország földrajzát: amit tudunk erről, az spontán, autodidakta ismeretszerzésből származik.

Tisztelt Mester, kedves József Attila,
engedje meg, hogy családi biográfiájához magam is hozzájáruljak egy miniatűr adalékkal, amely talán Önre is megrázó hatást gyakorolt volna. 1972 őszén ugyanis Temesvárott szerencsém lehetett találkozni, ha Önnel nem is, de testvéröccsével igen, a néhai József Áron által később nemzett Iosif Mirceával. Önnek ez a féltestvére igen magára hagyott állapotban éppen a temesvári Főtér sarkánál koldult. Megpillantva őt, megtorpantam. Iosif (vagy Iosifu) Mircea ugyanis hallucinatív erővel emlékeztetett Önre, legalábbis a tankönyveinkből ismerős bajuszos fényképére. Szoborként látom magam előtt ma is a járdaszélen ülő alakot, képzeletemben a felírással: "Iosif Mircea, József Attila öccse".

Kedves József Attila, az Ön szobrát itt a Kossuth téren hírek szerint az a veszély fenyegeti, hogy elmozdítják, más hangok azt ígérik, hogy ha igen, akkor csakis megfelelőbb, láthatóbb, előnyösebb, méltóbb helyszín jöhet számításba. Jónéhány írónk nyugtalanul és imponáló szolidaritással szólalt meg a szobor védelmében. Magam azért tartottam fontosnak megjelenni itt a szobornál ma este, hogy mindenkit biztosítsak róla: agresszió és méltatlan fordulat József Attila szobrával nem eshet meg. Nem szeretnék nagyzolni vagy szerénytelennek lenni, csak hozzáfűzni: ameddig van bármekkora súlya a szavamnak a kormányzatban.

Ezzel az ígérettel most akár haza is indulhatnánk, de mivel nemcsak kormánytisztviselőként bátorkodtam eljönni ide, hanem, Isten bűnömül ne vegye, költőként is, engedelmet kérek ahhoz, hogy József Attiláról szóló gondolatkísérleteim, szabad asszociációim közül egyet felolvassak. Előtte azonban az Altatót olvasnám föl, a szervezők kérésére, akik felvetették, hogy mondjam el hozzá azt is, amiről fél éve a Rádió Márványtermében beszéltem volt: vagyis, hogy kihez írta, kinek ajánlotta ezt a versét a költő.

A kérdés megválaszolása elvezet előbb a Kodály-tanítvány Ottó Ferenc zeneszerzőhöz, a költő gödöllői barátjához, aki pályájának elején József Attila verseket zenésített meg, egyébként elsőként, mindenki másnál korábban figyelve föl e poézis belső melodikájára. Szóval, ezekkel kezdte, majd 1949-től a váci börtön életfogytosaként eljutott a fogolytárs Gérecz Attila verssorainak megzenésítéséig. Ottó Ferenc pályája meg nem kerülhető kérdéseket vet fel barátjának, József Attilának lehetséges későbbi sorsát illetően, magyarul: mit tettek volna vele az elvtársai az ötvenes években.

Nos: Ottó Ferenc testvérhúgának, a Gödöllőn élő Gellér Károlyné Ottó Gizellának kisfia volt Gellér Balázs. (Gellér Károly az Athenaeum nyomda egyik műszaki vezetője volt, közeli barátja a gödöllői művésztelep alkotóinak.) József Attila Ottó Ferenc kérésére írta meg ezt a híressé lett altatódalt Gellér Balázskának, a komponista unokaöccsének.

Ezt a tényt hosszú időn át nemigen volt szokás emlegetni, a választ is tudjuk a miértre. 1956-ig a hallgatást az Ottóra kimondott életfogytiglani börtönbüntetés indokolta (ahogyan a családban még ma is lehalkított hangon emlegetik az esetet: "Feri bácsit lecsukták"). 1956 után pedig az, hogy a kis Balázs megnőtt, és felnőttként olyasmibe ártotta magát a szabadságharc napjaiban, ami miatt menekülnie kellett. A kis Balázs ugyanis, amikor megnőtt, ha tűzoltó nem is, de valóban katona lett, híradós a budaörsi laktanyában.

Még az a jóslat is valóra vált, hogy Óriás leszel - ugyanis valóban óriás termetű, szép szál, délceg katona lett Balázskából. 1956 őszén részt vett a szabadságharcban - a részleteket nem ismerjük, de ő pontosan tudhatta, hogy miért jönnek érte és amikor a bőrkabátosok csengettek az ajtón, ő a hátsó ablakon távozva, s menyasszonyát, Katinkát, a monori jegyző lányát az ágyból kirángatva, búcsút intett Gödöllőnek s ugyanazzal a lendülettel kettesben nekiindultak a határnak. Kanadában kötöttek ki, Balázs már nem él, de özvegye és két fia olykor hazalátogat Torontóból. Közben Feri bácsit, a komponistát, a hatvanas években megint lecsukták, a család plasztikus kifejezésével élve. Nos, ennyit mint irodalomtörténeti adalékot az Ön verseire elsőként zenét szerző barátjának meg az ő unokaöccsének, a kis Balázsnak a további életével kapcsolatban.

Tisztelt Mester, kedves József Attila, bízom benne, hogy kettejük sorsának alakulása érdekelheti annyira, hogy nem untattam nagyon. De az is lehet, hogy Ön mindezt már régesrég tudja, sőt azt is, mi lesz ennek a szobrának itt a további sorsa. Meg az is lehet, ezt az eszmefuttatásomat is ismeri 2005-ből, akkorról, amikor Baumgartner Zsolt még versenyzett a Forma 1-ben. Íme:

A NAGYDÍJ

Hallja József,
ne csinálja itt a fesztivált, csak ront vele a helyzetén.

Értjük, persze: halála után sem alakultak szerencsésen az anyagi ügyei: nővére egy gyenge pillanatában lemondott az Ön művei után a családnak járó jogdíjakról és a magyar állam ezt nagyvonalúan elfogadta. Ez a város peremén történt. De micsoda kültelki stíl olyanokat mondani, hogy a magyar állam - mit nem hallunk - kifosztotta az örököseit?!

Aki csóró volt, csóró marad. Maga egy lúzer, József, ha ismeri ezt a kifejezést. És különben is: egy államháztartásnak mi az a néhány milliárd, amennyit kiszedtünk az örökösök zsebéből? Na ugye hogy semmi. Nem azért tettük, nem nyerészkedésből. Semmi kis összeg az. Akkor meg? Ki fogja elhinni, hogy az Állam azért a pár rongyos milliárdért arra vetemedett volna, hogy kifossza egy ágrólszakadt költő örököseit? Ki tehet arról, hogy az örökösei - a jogtulajdonosok - ekkora balfácánok voltak? Visszautasíthatatlan ajánlatot tettek, lemondván a jogdíjakról, s mi ezt elfogadtuk.

Hát ennyit a jogdíjakról.

Apropó, díjak.

Több önbizalmat, József. Az igazán nagy költők nem azon tipródnak, hogy már megint milyen díjat nem kaptak meg. Hanem tudomásul veszik, hogy saját maguk értékén kell definiálniuk önmagukat, nem pedig ilyen-olyan úgynevezett díjak tükrében. Mikor tanulja már meg, hogy vannak, akiknek minden díj kijár, a sűrűjéből, másoknak meg csak a hígabbjából. A Józsefeknek meg coki. Ez így van nálunk. Vagy tud-e díjakról, amit Ady kapott volna?! Vagy Petőfi? Na ugye. Akkor meg?! Fogja be a száját, József. Mit kísért itten? Hogyhogy még nem vitte el magát a Kháron per Kháron?!

Tudja, milyen díj való az ilyen izgágáknak, élhetetleneknek, nem-a-mi-kutyánk-kölykének? Nohát, a Tehervonat Díj, közepes szárszói fakereszttel, az jár.
De hogy lássa, kivel van dolga, József, hogy lássa eztet, tájékoztatom róla, hogy ezennel megkapja tőlünk... na mit gondol, mit? nem a kispályás jutalmat, nem a Homokozó Kisdíját, nem a Futottak Még elismerést, nem a Horger Antal érdemérmet: mondom! Hanem - meg lesz elégedve, József, fülig fog szaladni a szája - kitüntetjük azzal az izével, amire mindig vágyott, a BAMUGA... BAUMAG... szóval a BAUMGARTNER NAGYDÍJJAL!

Hajrá, József! Utolsókból lesznek az elsők!

(Ezt a beszédet Szőcs Géza József Attila-díjas költő a múlt heti Az én József Attilám szubjektív versmaratonra írta, de sajnos technikai okok miatt nem hangozhatott el. Ám megérdemli, hogy József Attila egykori lapjában, a Szép Szóban napvilágot lásson.)

Lájkoljon minket a Facebook-on is!