Előző
Következő
új cikk

Belföld

Diktatúrát idéző a levéltári javaslat

Népszava|2012. máj 7. 05:01
[A+ A-]
A kormány olyan levéltári törvénymódosítást terjesztett az Országgyűlés elé - miután államosításukat szép csendben már január 1-jével kimondta -, ami nem "csak" megszünteti a megyei (önkormányzati) levéltárakat, hanem önállóságuk teljes felszámolásával beolvasztja őket a Magyar Országos Levéltárba. Olyan szinten centralizál önkormányzati levéltárakat, amire még az 1950-es rendelet sem mert vállalkozni.
Az Országgyűlés előtt fekszik a kormánynak az 1995-ös levéltári törvény módosításáról szóló törvényjavaslata. A módosítani kívánt jogszabály minden fogyatékosságával együtt átvezette a magyar levéltárakat a pártállami időkből a demokráciába, jogállami környezetbe helyezte őket. Véglegesen visszaadta a megyei (fővárosi) és néhány városi levéltárat eredeti tulajdonosának, a helyi önkormányzatoknak, bár ezzel nem oldotta fel teljesen azt a dilemmát, hogy azok a korábbi államosítás következtében részben - mintegy fele arányban - állami iratokat is őriztek. A törvény egyik fogyatékossága épp ebből adódott, hogy nem tisztázta, ennek költségeihez a magyar állam milyen mértékben köteles hozzájárulni.

A levéltárak többsége 1990-ben éppen olyan állapotban volt, mint amilyen szerepet a pártállam szánt neki, vagyis fizikailag is lepusztult. A jogállam létrehozása viszont szinte önmagától tette világossá, hogy a demokrácia megteremtésében milyen alapvető feladata van a levéltáraknak, mind az állampolgárok, mind az önkormányzatok számára. Ennek hatása már az első demokratikusan megválasztott kormány működése során is érezhetővé vált. A másik pillért a demokratikus levéltárak kialakításához az Alkotmánybíróság teremtette meg, amikor 1994-ben határozatban nyilvánította alkotmányellenesnek a levéltárakban folytatható kutatásokról szóló összes szabályozást. Egyértelműen leszögezte egyben, tudományos kérdésekben kizárólag a tudomány képviselőit illeti meg a döntés joga.

A törvényt előkészítő kulturális tárca olyannyira komolyan vette ezt az intést, hogy egyenesen a Magyar Tudományos Akadémiát kérte fel javaslattételre. Az utóbbi által erre a célra létrehozott bizottság ülésein a kormány képviselői az íródeák szerepét vállalták és maximálisan törekedtek arra, hogy a javaslatokat belefoglalják a törvénybe.

A megyei levéltárak államosítása
A kommunista diktatúra legsötétebb éveiben, egészen pontosan 1950. július 30-án az 1950. évi 29. törvényerejű rendelettel megszűntették a megyei, városi, községi levéltárakat, a káptalanok és konventek hiteles helyi levéltárait. Irataikat területi állami levéltáraknak kellett átadniuk. A totális államosítást az új gazdasági mechanizmus gerjesztette (átmeneti) "liberalizálás" enyhítette, amikor a területi levéltárak (és a Fővárosi Levéltár) a magukba olvasztott valóban állami (így például bírósági) iratokkal visszakerültek az illetékes tanácsokhoz. Az addigi teljesen központi irányítás helyet a Levéltári Igazgatóság kizárólag szakmai felügyeletet látott el.

Ehhez képest a kormány most olyan levéltári törvénymódosítást terjesztett az Országgyűlés elé - miután államosításukat szép csendben már január 1-jével kimondta -, ami nem "csak" megszünteti a megyei (önkormányzati) levéltárakat, mint tette egykor a Rákosi-rendszer, hanem önállóságuk teljes felszámolásával beolvasztani kívánja őket a Magyar Országos Levéltárba. Olyan szinten államosít, centralizál önkormányzati levéltárakat, amire még az 1950-es rendelet sem mert vállalkozni, megfosztva őket mindenfajta (gazdálkodási, működési, tudományos, stb.) önállóságuktól. Önkormányzati levéltárak fenntartása, működtetése, a helyi kutatás és annak biztosítása így centrális akarat függvényévé válik.

1950-ig a megyei, törvényhatósági levéltárak (teljesen indokoltan) részei voltak a helyi közigazgatásnak, a levéltárosok annak állományába tartoztak. Hiszen a levéltár az ő irattáruk volt, őrizte a napi feladatokhoz elengedhetetlenül szükséges "előíratokat", jogvita esetén ezekre bizton lehetett támaszkodni. A tanácsok létrehozásával, vagyis a jogállam és az önkormányzatok felszámolásával ez a funkció természetesen értelmetlenné vált. Ezek helyreállításával viszont az érintett megyei és városi önkormányzatok fenntartóként megint támaszkodhattak és rendszeresen támaszkodtak is levéltáraikra. A mostani újraállamosítással viszont legfeljebb kérvényezhetik a Magyar Országos Levéltár, leendő nevén a Magyar Nemzeti Levéltár segítségét. Ennyi erővel a megyék irattárait is átvehetnék a kormányhivatalok. A megyéket, a megyerendszert természetesen akár meg is lehet szüntetni, de amig léteznek, addig irataikat sem lehet elkobozni, nem lehet kifosztani őket.

Az 1950-es államosítást még indokolhatták azzal, hogy a rekvirált (lefoglalt) levéltárak többségében nem volt biztosított a megfelelő szakmai (levéltárosi) munka. Ez ma viszont éppen fordítva áll, a megyei levéltárakban magasan képzett levéltárosok, történészek, levéltáros-történészek dolgoznak. A valódi probléma a finanszírozás, az a bizonyos "maradékelv", ezen azonban az eddig legalább közgyűlések által elfogadott költségvetés megszüntetése aligha változtat.
Félreértés ne essék, bár a "mindent vissza" jegyében a fősodor valóban a megyei intézmények visszaállamosítása, de a levéltárak zabrálása, kifosztása nem vethető össze a kórházakéval vagy az iskolákéval. Az érintett levéltárak változatlanul a megyei közigazgatást részét alkotják.

Magániratok államosítása
Az 1991-es LXXXIII. törvénnyel az Országgyűlés a kormány előterjesztésére két lényeges ponton törte át a diktatúra örökségét. Egyrészt "államosította" és közlevéltárakba helyezte a pártállam (1948-1990) állampártja (MDP, MSZMP) iratait, ami maximálisan megfelelt a jogállam kritériumainak, hiszen az államot irányító párt iratai valóban köziratok. Azóta a pártiratok ugyanolyan feltételekkel - azaz szabadon - kutathatók, mint bármilyen más levéltári forrás. Másrészt a törvényhozás megint csak teljes joggal megszüntette a Magyar Országos Levéltár korábbi, politikai alapon történő kettéosztását, így megint létrejött (helyreállt) a nemzet (köz)levéltára. A bevezetőben említett 1995. évi LXVI. törvény a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről a jogállam kereteibe illesztette a magyar levéltárakat, fenntartásukat, működésüket, és a levéltárakban folytatható kutatásokat.

A pártiratok 1991-es államosítása maximálisan jogállami érveken alapult. Abból a történelmi tényből indult ki, hogy az ország és adott terület (megye), helység (város és község) számára meghatározó döntéseket (azok nagy részét) az állampárt hozta meg, így iratai köziratok. A mostani törvényjavaslat viszont demokráciákban példátlan módon magánlevéltári iratokat államosít. Senki sem állíthatja ugyanis, hogy egy illegális párt, mint amilyen a KMP volt 1944-ben, tölthetett be államhatalmi funkciókat. Történelmileg nem kevésbé hamis ilyen jelentőséget tulajdonítani a kommunista nő- és ifjúsági szervezeteknek. Most viszont éppen ezek államosítását irányozza elő a beterjesztett törvényjavaslat.
Indoklásként az alaptörvény szolgál, amely nem 1948-cal, vagyis a kommunista diktatúra létrejöttével húzza meg a cezúrát - mint tette azt jogosan az 1991-es törvény - hanem 1944. március 19-ével, azaz Magyarország német megszállásával. Már akkor számos történész felvetette ennek tökéletes történelmietlenségét, de hihettük ezt akkor egyfajta (hamis) "elvi nyilatkozatnak".

Abban a pillanatban azonban, amikor a kormány és a törvényhozás ezt megpróbálja a napi gyakorlatba átültetni, kiderül ennek a teljes abszurditása.
Amíg az 1991-es "államosítás" - mint említettük - a jogállamiságból fakadt, addig mostani kiterjesztése már csak a hatalmi önkény megnyilvánulása, a magántulajdon megsértése. Ha lehet ezt még fokozni, akkor ezt történt az egykori Szakszervezetek Központi Irattárával, amelyet egykor még a SZOT hozott létre saját és az ágazati szakszervezetek iratai levéltáraként. Vagyis a szakszervezetek levéltára ma is legálisan működő szakszervezeti tömörülés elvitathatatlan tulajdonát képezi, ezzel jogállamban szabadon rendelkezhet. E jogával élve magánszerződéssel 1998-ban letétbe helyezte ezeket a levéltári iratokat a Politikatörténeti Intézetnél, magyarán: tulajdonjogát fenntartotta. A jogbiztonság alapjait sérti, amire a kommunizmus óta nem is volt ilyen durva példa, ha az Országgyűlés annulál, azaz érvénytelenít egy jogszerűen megkötött magánszerződést, magániratokat vesz saját birtokába. Ha ez megtörténhet, akkor következhetnek vállalatok, vagy bármilyen magántulajdon.

A kutatás államosítása
1989-ig a levéltári kutatást olyan titkos, bizalmas ügyiratok "szabályozták", amelyeket a kutatók, de még egy "mezei" levéltáros sem ismerhetett. A kutatók megfelelő ajánlással benyújthatták kérelmüket, kutatási tervüket, és a "szabályokat" esetleg ismerő levéltári igazgató kegyétől függött, megkapják-e az engedélyt. Segédkönyvekhez, amelyek alapvetőn igazíthatták volna el a levéltárban számára szükséges iratokról, csak kimondottan "kutatóbarát" levéltárakban juthattak hozzá, gyakran a levéltár (a "referens") maga döntött minden egyes kiadható és kutatásra kiadott iratról az egyébként már "engedélyezett" kutató számára.

Mint említettük, az Akadémia erre a célra létrehozott bizottsága ragaszkodott e tudományellenes gyakorlat radikális felszámolásához. Ennek megfelelően az elfogadott törvény megfosztotta a levéltárak vezetőit attól a korábbi jogosítványuktól, hogy kutatási engedélyeket adjanak ki. A jogállami törvény a levéltári kutatást állampolgári jogként fogalmazta meg. Viszont az adatvédelmi törvénynek megfelelően a személyes adatok esetében a nemzetközi (demokratikus) normáknak megfelelően időkorlátot határozott meg, illetve pontosan megfogalmazta, hogy tudományos kutató milyen feltételekkel mentesülhet ilyen korlátok alól.

Egyetlen ponton azonban a diktatúra még visszaköszönt. A bizottság ajánlásaitól eltérve a jogalkotó a 15 éven belül, de 1990. május 2. előtt keletkezett iratokra vonatkozóan egy erre a célra kinevezett kuratóriumot bízott meg a (más esetekben nem is létező) kutatási engedélyek kiadásával. (Tegyük azonban rögvest hozzá, hogy maga a kuratórium a reá erőltetett szereppel ellentétben maximálisan demokratikusan járt el.)

Ezt a jogsérelmet azonban enyhítette az a tudat, hogy idővel, egészen pontosan 2005. május 2-ával ez a kuratórium kimúlásra ítéltetett. Igazi poszkommunista csínyként azonban a 2003. III. törvény az átalakított Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárára is kiterjesztette az említett kuratórium jogosítványait, mindmáig ők engedélyezik ott a tudományos kutatást. Ez már azért is súlyos, mert a külön törvényben szabályozott állambiztonsági iratok esetében egyébként is tovább sérültek az állampolgárok jogai, így a személyes adatok védelmi ideje megduplázódott, vagyis a kuratórium felhatalmazása (alapesetben) a 22. századig nyúlhat.

Mindezeken túl a vonatkozó törvény felhatalmazta az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárát, hogy az úgynevezett szenzitív (nagyon érzékeny) személyes adatokat még az egyébként "bevett" kutatók számára is törölje az iratokból. Maga a szándék természetesen elfogadható, hiszen joggal kerülendő, amire most több kormánypárti politikus hivatkozik, hogy az egykor megfigyeltek magánéletéről szóló (többször eleve hamis) jelentések, lehallgatások, stb., nyilvánosságot kapjanak. Ezeknek az elveknek a formális, mechanikus alkalmazása azonban a történelmi kutatás gátjává válik, így még a kutató sem ismerheti meg például, hogy a rendszer áldozatát milyen eszközökkel vették rá (hamis) beismerő vallomás megtételére.

Az (idősebb) kutatót az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára sok szempontból (joggal) emlékeztetheti az egykori (állampárti) Párttörténeti Intézet Levéltárára. Ha rátalál arra, amire szüksége van, akkor akár meg is kaphatja, ebben "referense" (az erre a célra kijelölt levéltáros) készségesen segíti is, miközben a szerencsétlen (2003-ban elfogadott, most pedig a másik oldalról egyre inkább felmagasztalt) törvény előírásait követve ideje nagy részében bőszen törli a "szenzitív" adatokat. A kutató azokhoz a bizonyos "segédkönyvekhez" itt sem juthat hozzá, már csak azért sem, mert azok (jelentős része) nincs is a Levéltár birtokában. Ezeket Nemzetvédelmünk érdekében még mindig a működő szolgálatok őrzik és védik.

A parlament előtt fekvő törvényjavaslat megszünteti az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában folytatható kutatások engedélyezését végző kuratóriumot. Ez lehetne akár a nyilvánosságot szélesítő intézkedés is, de csak abban az esetben, ha az Országgyűlés erre a levéltárra is a levéltári törvényben meghatározott, minden más közlevéltárra vonatkozó szabályokat alkalmazná. Ám nem ez történik. A törvényjavaslat szerint a kuratórium helyébe az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója lép, ő engedélyezheti a kutatásokat. Olyan megoldás tehát, amit az egykori akadémiai bizottság - joggal - diktatórikusnak ítélt.

A kormány törvényjavaslata tehát mindhárom tételben nemcsak megsértette a jogállami normákat, hanem ezeket a kommunista diktatúrára jellemző, azt kimondottan meghatározó szabályozással cserélte fel.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!