Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Narancssárga festékkel

Népszava|2012. jún 12. 06:05
[A+ A-]
Mostanában gyakran eszembe jut egy gyerekkori játék: a szobrozás. Egyikünk lendületesen megforgatta a másikat, és a forgató "parancs szavára" ilyen-olyan szoborként kellett megállnunk. Az volt benne a mulatság, hogy ki milyen ötletes grimaszba-pózba vágta magát. Már akkor meg kellett volna jegyeznem, hogy a szobrok - hivatásuktól eltérően - nagyon is nyugtalanok.

Először akkor döbbentem rá erre, amikor 2006-ban az ellenzék vezére egy ünnepi beszédében a szoborpark lázadását említette: "... A múlt szobrai, amiket a rendszerváltozáskor eltávolítottunk, és a város szélére költöztettünk, most megpróbálnak visszalopakodni. Egy letűnt korszak, amelyről azt hittük, végleg eltűnt, most átöltözve, újracsomagolva vissza akar lopakodni a városba."
A lopakodás lassú folyamat, és mára a szobrok még messzebbről, egy még letűntebb korszakból kelnek útra, hogy elfoglalják a városainkat, falvainkat, az egész életünket. Van, aki fehér lovon jön...

Horthy Miklós tette tönkre az egész családunkat, miatta vándoroltunk egyik faluból a másikba, hogy a kőműves apám munkát találjon valahol. Ígéret akkor is volt szép számmal, de mindig kiderült, az emberek akkor sem építkeztek. Először cseléd lett az apám a felsőgallai Lázár gróf birtokán, tehenekkel foglalkozott, egy ideig ő lett a "tejesember" és a "mindenes", de aztán a gróf kivándorolt Ausztriába és nekünk is menni kellett tovább. A tatabányai brikettgyárban kapott munkát, de egy év múlva az is bezárt. Négy gyerek ezután hiába várta otthon a "madárlátta kenyeret", amit az apám mindig "megspórolt" abból, amit anyukám reggel becsomagolt neki.

Alkalmi munkákból éltünk, a szomszédok adományaiból. Nagyon kislány voltam, de azért emlékszem, hogy gyakran mentünk anyukámmal az erdőbe, "vad-nyuszifület" szedni. Olyan főzelék készült ebből a bársonyos "gazból", amely hasonlított a spenóthoz, krumplival ettük. Mindenki tudta, hogy ez bizony nem igazi spenót, ezért mindenki utálta. De élni kellett és megettük. Az apám káromkodott, s ilyenkor mindig a Szűz Máriát vádolta, az anyám szótlan volt, nem is emlékszem rá, hogy valaha is nevetett.

Esténként elővettük apám pauszpapirra megrajzolt háztervét, mindannyian föléje görnyedtünk és álmodoztunk, hogy ilyen házat építhettünk volna, ha az "árendás szerződéssel nem csapnak be bennünket", vagy ha mégis munkát találnánk valahol.

Vettünk volna téglát, meszet meg cementet - soroltunk, mi a gyerekek - és örültünk, hogy két szobát is tervezett kőműves apám. Sosem sikerült saját házat építenie. Közben a nyilasok vették meg a házat, ahol laktunk, de mert az apám nem volt hajlandó belépni a nyilas pártba, kitelepítettek bennünket. November volt, esős idő, éjszaka nagyon fáztunk (egy hónap múlva meghalt a kisöcsém). A Szociáldemokrata Párt segített minket elhelyezni a Mésztelepre, az akkori "nyomornegyedbe". De volt fedél a fejünk fölött! Volt ott egy rádió is, most is hallom a mély hangú énekesnőt "Szép vagy gyögyörű vagy, Magyarország, Gyönyörűbb mint a nagy világ..."

A nyilasok, a barátnőmet a kilenc éves Spillmann Zsuzsikát is fölrakták az auschwitzi vonatra. Ott álltam az állomáson, Zsuzsika nagyon sírt, mert a kötél, amivel a vagont "lezárták" nagyon nyomta a gyomrát.

Ezért előre megmondom, ha jön a Fehér lovas szobor, leöntöm festékkel - mert Horthy ellopta az anyám mosolyát, az apám álmait, megölte az öcsémet és a barátnőmet. Hol van a narancssárga festék, amivel leönthetem?