Az utolsó kereskedelmi repülőjárat azonban nélküle szállt fel, a családot hónapok óta nem értük utol. Tegnapig. Múlt héten Erzsébet: kisebbik gyermekével hazaért, férje és nagyobbik gyermeke a szíriai poklot választotta. Mert hogy pokol, az nem kétséges, meséli a még mindig sokkos állapotban lévő asszony. Ebből a pokolból már egyre inkább nincs kiút. Ők a nagykövetség segítségével menekültek el, magukra esélytelenek lettek volna, állítja. Egyetlen határ maradt még nyitva a menekülők előtt, a libanoni, ők is ezen az úton érkeztek. Libanonból Jordániába vitték őket, majd Ammanból repülhettek haza. Igaz csak a fél család, mert a férj és a nagyobbik gyerek inkább a poklot választották, mint a menekülést. A fiú abban reménykedik, hogy így vagy úgy, de véget ér a háború, ő pedig befejezheti egyetemi tanulmányait, amiből még másfél év lenne hátra. Az ősszel ugyan még elkezdődött a tanítás, de sem a tanintézmény biztonsága, sem az épségben való odajutás nem egyszerű, ezért nincs is folyamatos oktatás.

Európában azonban nem sok lehetősége van befejezni, mert az olajipari mérnöki szak nem mindennapos errefelé. De az is közrejátszott döntésében, hogy apja meggyőzhetetlen, elmozdíthatatlan. "Egy orvos nem fordíthat hátat a betegeinek épp akkor, amikor azoknak a legnagyobb szükségük van rá", állítja kitartóan, és nap, mint nap átvág a robbantások, merényletek, utcai tűzharcok uralta városon, lázadók és kormányerők igazoltatásai közepette, és magára ölti a kórház fehér köpenyét, s mindenféle kérdés nélkül ellátja a betegeket, sérülteket, bárki fegyverének köszönhetően kerültek oda. A kicsi azonban egyre jobban félt, egyre nehezebben viselte a bezártságot, az állandó robbantások zaját, ezért egyezett be az apa, hogy Erzsébet és kisebbik gyermeke eljöjjenek. Persze, tudták, hogy ha a nagykövetségük által szervezett utolsónak mondott menekülési lehetőséget nem használják ki, nem biztos, hogy lesz még alkalom, mert Damaszkuszból a libanoni határig eljutni sem egyszerű, hát még átlépni. A menekülthullám miatt minden más szomszédos ország lezárta a határt, az európai nagykövetségek pedig vagy teljesen kivonultak, vagy takaréklángon működnek úgy, hogy a személyzet Bejrútban székel már.

Minden háború szörnyű, de azt európai ember elképzelni sem tudja, milyen az, amikor sem a lakásában, sem az óvóhelyen, sem az utcán nem lehet biztonságban senki, mert bárhol, bármikor robbanhat a bomba, amelyet, ha más út nincs, akkor egy öngyilkos merénylő testén csempésznek oda, mondja Erzsébet. Nem kíván "okosabb lenni a nagyvilágnál", de megkérdőjlezi a világsajtó által táplált Szíria-kép hitelességét. Ők sohasem titkolták, hogy Aszad pártiak, mint ahogy a keresztények többsége (szerinte nyugodtan megkockáztatható az is, hogy minden keresztény). Állítja - addig, míg el nem szaporodtak a fegyveres csoportok, addig a fegyvertelen polgári lakosság, legalábbis a fővárosban, nem volt veszélyben. A Pokol akkor szabadult el, amikor szaporodni kezdtek a fegyverek és a "tájszólások" az utakon. Szerinte egyáltalán nem kormányzati propaganda az, hogy a fegyveresek túlnyomó többsége nem szíriai, ez látszik rajtuk, hallatszik akcentusukon is (Erzsébet arab nyelvtanár, a maximális, nem arabnak elérhető képesítéssel. Taníthat, de csak külföldieket.)

Vannak közöttük egyiptomiak, irakiak, palesztinok, stb....de a távol-keleti -afganisztáni-pakisztáni harcokban edzett nemzetközi veteránok is. Úgy gondolja, sajnos igaz, hogy a nemzetközi al-Kaida Szíriában verte fel hadiszállását, márpedig ahol ők ott vannak, ott többé senki élete nincs biztonságban. Szerinte inkább ne próbáljunk belegondolni, mi lesz ha mégis ők nyerik meg a háborút, és reménykedjünk abban, hogy a nemzetközi közösség, amely mögéjük állt, féken tudja majd tartani, le tudja szerelni őket,. Neki egyelőre, csak családja másik fele kellene.